Az utóbbi időben megszaporodtak a filmeket szapuló postok, de ebből a mondatból már az a fele is igazi csoda, hogy "megszaporodtak a postok". Merthát tényleg, most így három és fél év után végre tényleg elkezdtem blogolni. Hű. Nade vissza a filmszapuláshoz!

Mai két áldozatunk a Benjamin Button különös élete és a Spíler. Azért ez a kettő, mert mindkettőt nemrég néztem meg (na jó, a BB-t még tavaly...), és nagyon bíztam bennük, hogy végre jók lesznek. Óriási expektációim voltak mindkét címmel szemben, és mindkettő nagyjából ugyanakkora csalódást okozott. ****** nagyot! :-) De nézzük őket külön, stílszerűen haladjunk az időben visszafelé, és kezdjünk azzal, amelyiket időben később néztem meg...

RocknRolla

Ahogy az az egyik előző postból kiderült, jó ideje tart már a küldetésem, amelynek keretében megpróbálok jó filmeket nézni, de valahogy sose sikerül. Hogy valójában milyen régóta, az majd a BB-elemzés elején jobban kiderül (akkor sem teljesen...), de ez a RocknRolla volt az utolsó film, amit jelenleg láttam, és direkt azért néztem meg, hogy "na most már végre egy jó film, hát GájRicsi, meg minden, hát nehogymár rossz legyen"... Pedig de. "Nem mondom, hogy nem lett rossz, de azt se, hogy igen. Pedig nem."

Szóval Guy Ritchie. A Blöff mestermű, ott csiszolta a legfényesebbre a gyémántot (haha), amit megmunkálatlanul a Lock, Stock and Two Smoking Barrels-ben ásott elő. Annak a filmnek minden eleme, a stílus, a cselekmény, a karakterek, a zene (egyik kedvenc OST-m még a mai napig, és hát hé... ha rajta van a Massive Attacktől az Angel, akkor az máris plusz egymillió pont az én számításaim szerint :-)). Igaz, mint film, nem volt teljesen oké, de frenetikus szórakoztatást nyújtott. Én 9/10-re taksáltam, bármikor szivesen újranézném. Egyszer (kétszer) tehát már megvolt GR-nek a recept, illetve séma, és ezeket az elemeket bizony újszerűen is fel lehet használni ismételten, így semmi akadálya nem lett volna elviekben egy hasonló színvonalú film létrehozásának. Viszont nem így lett. Hajaj, nagyon nem...

A RocknRolla első 20-30 másodperce katarktikus, és zseniális. Hadd idézzem is fel:

"People ask the question... what's a RocknRolla? And I tell 'em - it's not about drums, drugs, and hospital drips, oh no. There's more there than that, my friend. We all like a bit of the good life - some the money, some the drugs, other the sex game, the glamour, or the fame. But a RocknRolla, oh, he's different. Why? Because a real RocknRolla wants the fucking lot."

A narrátorhang tökéletesen hibátlan, és az utolsó mondat még mindig a fülemben cseng. A felütés tehát csillagos ötös, aztán később, első 5-6 percben még nem ül le a tempó. Pörgős, színtiszta GR-stílusban zajlik az introdukció, és ez bizony szép dolog. Olyannyira, hogy ha maradt volna ez a pörgés, akkor egy ponttal többet adtam volna a végén, mert úgy egy pörgős zagyvalékot láthattunk volna, ami épp megütötte volna az átlag szintjét.

Így azonban átlag alatti pontszám lett a vége, ugyanis a kezdeti felfokozott tempó iszonyatosan leül, és utána már nem is sikerül visszakapaszkodni az előző értékre. Több fundamentális hibája is van ennek a filmnek. Az egyik például a cselekmény: nem olyan nagy szám. A Blöffben sokkal jobb kavarodások, sokkal átélhetőbb helyzetek voltak. Itt a történet máza viszonylag egyszerű, ami nem lenne baj, de a cselekmény nem tölti ki azt a közel két órát, amit el kell töltenünk a képernyő előtt, és ezt így bizony a tempó sínylette meg. Unalmas, sokdumás részek váltakoznak kicsivel kevésbé unalmas, langyos "már majdnem történik is valami" jelenetekkel. Ez egy Guy Ritchie-től vérszánalom (még be akartam szúrni a szóba egy "gyász"-t is a szóba, és akkor biztos lett volna a googlewhack). És pont.

Következő hiba, hogy nincs benne egy értékelhető karakter sem. A címszereplő a legnagyobb csalódás, mindenki egy mindent ütő figurát vár, de ez egyáltalán nem így van, majdhogynem a lúzerszinten vegetál a csávókám. Aztán a 113. percben közli, hogy "Na jó, akkor innentől kezdve már igazi RocknRolla leszek". Hát, hogy egy klasszikust idézzek: "It's about goddamn time!"

A másik főkarakter, Archie figurája nem lenne rossz, de egyrészt nem csinál semmit az egész film alatt (összesen egy valamirevaló jelenet fűződik a nevéhez), másrészt meg méltatlanul keveset szerepel. Helyette valami kisstílű fazont próbál erőltetni a film, őt látjuk a legtöbbször, de ő meg egy szerencsétlen. End of story. Erről tényleg ennyit lehet mondani, és a legnagyobb gond még ezeken kívül az, hogy a poénok (ha egyáltalán léteznek) a karakterek gyengesége miatt bizony szánalmasak.

Mindent összevetve tehát: 4/10, és most már valaki tényleg ajánljon valami jót, mert...

The Curious Case of Benjamin Button

Ezt még tavaly néztem meg, mondván, hogy zárjuk már jól az évet, ugyanis egy ideje már nem láttam jó filmet. Hmm... Ezek szerint már tavaly óta tart az a sorozat, amelynek keretében nem láttam 7/10-esnél jobb filmet... Hajajjajjajajj... Na mindegy, most foglalkozzunk ezzel.

Ezt a filmet igazából egy ok miatt vártam igazán: az alapsztori, az alapfelállás nagyon tetszett, és kíváncsi voltam, mit lehet ebből kihozni. Bár David Fincher neve egy cseppet baljósan cseng - a Fight Clubon kívül szerintem nincs igazán jó filmje, viszont azt meg kell adni, hogy az zseniális - , én mégis bíztam benne. Hátha sikerül valami hasonlót letennie újra az asztalra, mint az FC volt 10 éve... Hát nem sikerült.

Egy visszafelé öregedő... izé, szóval egy fiatalodó ember élettörténetének feldolgozása számtalan lehetőséget teremt arra, hogy bizarr szituációkat tárjunk benne fel, az idő természetéről elmélkedjünk, vagy egyszerűen csak elgondolkodjunk, hogy mi lenne akkor, ha egy ilyen ember valóban létezne? Milyen konfliktusai lennének szűkebb és tágabb környezetével? Hát önmagával? Milyen életet vezethet? Hogyan éli életét? Kialakíthat-e szerelmi kapcsolatot egy normálisan öregedő emberrel? Nekem ezek a kérdéseim merültek fel azonnal, ahogy meghallottam, hogy miről is fog szólni a Benjamin Button.

Persze ez a legutolsó kérdés ez nem is igazán kérdés, mert a szerelem az jön. Inkább a feldolgozás a kérdés. De mielőtt erre rátérnénk, gyorsan elmondom, hogy a film az előtte szereplő kérdésekkel kapcsolatban semmiféle eredményt nem hoz. De a világon semmit. Nem gondolkodtat el, nem tár fel semmilyen helyzetet, s még csak érzéseket se vált ki belőlünk. Egy nagy üresség az egész. És ez a film legnagyobb hibája, és nem az, hogy úgy egyébként borzasztóan unalmas. Ahogy egy kommentíró fogalmazott az IMDb-n: "The Curiously Boring Case of Benjamin Button". Hát ez tényleg igaz. De mégse ez a legnagyobb baj. A legnagyobb baj az az ordító ziccer, amit Fincher kihagyott. Vagy a forgatókönyvíró. Vagy nem tudom, de valaki...

Visszatérve a szerelmi kérdésre: ez legalább szerepel a filmben, ha más nem is, de... annnnnnnnnnnyira bénán kezeli a film, és annyira béna a végkifejlete annak a szálnak, hogy csak pislogtam a képernyőre. Hogy ennyi??? Nemáááár... Hihetetlen. Nem lövöm le a poént, de amikor az a bizonyos mozzanat megtörtént, akkor már csak annyit mondtam magamban, hogy bár ne lett volna benne ez sem. Igaz, akkor megvalósult volna egy hatalmas teljesítmény: sikerült volna létrehozni egy teljesen üres, közel három órás filmet!

Egyébként az, hogy a történetet valaki a halálos ágyán meséli, az teljesen felesleges. Ez a narratív keret még egy filmet sem tett jobbá. Ezt sem teszi, csak hosszabbá. Ha lenyiszogatjuk (googlewhack!!!) a felesleget, akkor maradna kb... hát most nem is tudom, érdemes-e egyáltalán bármit is meghagyni ebből a filmből. Nem is emlékszem belőle már szinte semmire! Phh... Inkább hagyjuk is, ennyit se ér meg ez a film. Tökönszúrom magam, ha legjobbfilm-oszkárt kap!

Verdikt: 4/10 lenne, de a borrrrrrrzasztó unalom miatt le kell vonnom még egyet. 3/10

Az egyik következő postban az általam mostanában hallgatott zenét fogom lehúzni a változatosság kedvéért... És most már kifejezetten félve kezdek neki Aronofsky The Wrestler-jének. Csak nem valamiféle fordított Midasz-királyos szindrómában szenvedek? Minden film rossz filmmé változik a kezemben...? Heeeeeeeeeeeelp!!! Ajánljatok jó filmeket!