Huh... lélegzek fel most, 23,5 fokban (pedig nem is igaz, legalább 26 volt), amikor hazaérve befejeztem végre a mentálhigiénából beadandó beadandót. Pedig tegnap egy áramszünet is próbált utamba állni, ami sikerült is neki, szétrombolta egy tökjó gondolatmenetemet, aztán még azt is elérte, hogy a BL-döntőt csak most hazaérve néztem meg videóról. Merthogy mikor visszajött az áram, a gépet már nem kapcsoltam vissza, csak elindítottam a videót, hogy felvegye a meccs végét, amit addig hallgattam a beadandó írása közben.

Azt a gondolatmenetet, amit szétrombolt, nem tudtam rekreálni végül, de kreáltam helyette kreatívan egy nagyon hasonlót. Pedig kerülhettem volna akár kognitív disszonanciahelyzetbe is, amennyiben az énképem, miszerint én nem veszthetek el áramszünet miatt jó gondolatmeneteket ütközött volna azzal a tudattartalommal, hogy ez mégis megtörtént, és így akár indokolhattam is volna magamnak ezt azzal (önigazolás), hogy az attitűdöm megváltozzon a gondolatmenettel kapcsolatban, és a végén elhiggyem azt, hogy nem is volt olyan jó ez a gondolatmenet - de nem. Igenis jó volt, nem kerülök kognitív disszonanciába, hanem kreatív leszek. Period.

A cím magyarázata egy a kreatív igazgató által kreatívan egy évfolyamtársa nevében és órára beadandó feladat keretében megfogalmazott angol nyelvű levélben rejlik, amellyel kapcsolatban az instrukció úgy hangzott, hogy "egy barátodnak írod", így tehát ő kreatívan elnevezte ezt a barátot. Erről pedig ez a quote jut eszembe, amit pont két perce olvastam a bash.hu-n:

[9:20 PM]: most szerelmes levelet irt a képzelt barátnőjének :DDD
[9:20 PM]: honnan tod h képzelt?
[9:20 PM]: onnnan hogy ismerem a csajt

Hát valami hasonló a helyzet itt is. Kiemelendő még a mai üléssel kapcsolatban, hogy sikerült beleszőnöm az élőbeszédembe a with all due respect kifejezést, amire eddig nem volt soha alkalmam, és most végre volt. Special thanks to kreatív igazgató természetesen.

Ha valaki figyel néha a jobboldalra is, akkor észrevehet bizonyos változásokat. Például már nem csak blogroll kategória van, hanem van más is, például "Kötelezők" meg "Multimédia". Különösen ez utóbbi rész fog majd bővülni sok kötelezővel (Ugye, milyen leheletfinom kis kereszthivatkozás? Imádnivaló!), amint lesz hozzá kedvem, hogy végiggondoljam és alaposan átgondoljam, miket is rakok még oda. Egyelőre azok vannak ott, amik az eddigi bejegyzésekben felbukkantak, de a Youtube-ról (ami kötelező) belinkelek pár kötelezőt még, amiket így majd nem kell feltöltenem a szerverre. Egyébként az eddig odakerült linkekhez mindegyikhez van kis megjegyzés, szóval tessék rajtuk elidőzni egy darabig az egérmutatóval! Ez vonatkozik mindkét kategóriára.

Továbbra is a multimédiánál maradván, a kamerát megkaptam, bedigi... illetve átvettem mindent (ezt mindig elszúrom, mert a DV-kamerával felvett felvételek eleve digitálisak :-)), de nem fogok belőle szinte semmit feltölteni ide, mert az érintettek nem adták beleegyezésüket ehhez. Mindenesetre némi footage-et (ezt muszáj volt) majd közlök Trinityről, aki mikor megkérdeztem, hogy akar-e enni, azt mondta: "Miau.", s mikor megkérdeztem a felvételek elkészítése után, hogy feltehetem-e a netre ezeket, szintén ezt mondta. Ő tehát beleegyezik.

A főiskolás napokon történt esztelen agyatlanságokat nem élvezhetitek tehát, talán jobb is így, mert 1 óra 20 perces anyagból igen nehéz lenne összeállítani egy olyan rövid videót, ami még érthető is lenne másoknak. Sőt, lehet, hogy semmi a világon nem lenne abból érthető senki számára, aki nem volt ott. Mondjuk való igaz, hogy amikor anyukám ragaszkodott hozzá, hogy meg akarja nézni, és elkezdtem neki vetíteni a képsorokat, hamar megbánta, egészen pontosan négy percen belül, amikor először bejelentette, hogy unja, és én megmondtam, hogy ez még 56 percen keresztül ugyanilyen lesz. Akkor kijelentette, hogy ő ezt nem bírja nézni. Hát... már kezdem kapisgálni, hogy azt végignézni, ahogy 4 ember üvöltő zene közben néhol megállás nélkül ordítozva és vigyorogva Honfoglalózik 1 óra 20 percen keresztül tényleg keresztülvihetetlen feladat lehet olyannak, akiben nem ébreszt konkrét emlékeket a dolog... én mindenesetre szakadtra röhögtem magam, miközben átvettem, néhány hangosabb érzelmi kitörésem után aggódva nézegettem hátrafelé, hátha megjelenik két fehér köpenyes tagbaszakadt ápoló egy olyan új, divatos hátrakötött ujjú pulcsival, azt állítva, hogy ez jól illene rám.

Ma hazafelé a buszon Dunaföldvár belsejében járva végignéztem, ahogy egy 5-6 éves gyerek egy játékkarddal akarta benyomni az első ajtón a leszállásjelző gombot az egyik megálló előtt. Ez ment két percig, mikoris elértünk a megállóig, és a sofőr szájáról a következő kifejezést olvastam le: denenyomjadmeghanemszájjáledek***agyorsan. Mindezt képzeljétek el a következő zenei aláfestéssel: Linkin Park - Numb, mert épp ott tartott a discman és máris előttetek áll egy olyan pszichedelikus élmény, ami képes arra, hogy feltépje a valóságot a perforáció mentén.

Now Playing: Bodyrockers - I Wanna Live
With all due respect... aki ennyit és ilyen hangosan ordibál arról, hogy mennyire élni akar, annak egyáltalán marad ideje és energiája rá...?
Ez kábé ugyanolyan hülyeség, mint arról festeni képet, hogy mennyire szeretnék képet festeni...