Aurorával a mai napon kipörgettük ezt a játékot. Ez a Tower Defense típusú játékok egyik kicsit rafináltabb példánya, ugyanis stratégiai érzéket is igényel, és kicsit más az alapállása. Nyugodt szívvel ajánlom annak, akinek van egy szabad félórája, és szeret kicsit pepecselni, aztán meg klikkelgetni jó sokat (ugye, Dicska* :-)). Merthogy azt is kell.

A játékban először tornyot kell építeni különböző minőségű és árú kockákból, aztán egy kardot a kezünkbe kapva kell csapdosni a várat serényen lebontani készülő seregek tagjait. A mókában szerepet játszik még egy szív is, amelyet stratégiailag célszerű az építményünk közepén elhelyezni, ugyanis amennyiben azt szétveri az ellen, küldetésünk elbukik. A kerettörténet szerint egyébként ez egy bizonyos sárkánynak a szíve, amelyet egy gonosz király annak idején gonosz célokra használt fel, de egy nemes harcos ezt nem tűrte, és elhozta a királyságból, és most rajtunk áll, hogy meg tudjuk-e védeni a torony építésével és a kardforgató (i. e.: klikkelj, mint a barom!) képességünkkel a király serege ellen - aki nyilván rossz néven vette, hogy a szív elkerült onnan, ahová őszerinte az való. Viszont annyira bedühödött a csávó, hogy ránk küldi mindenét, amije van: tehenek, parasztok, lovagok, zombik, páncélos idióták, öngyilkos merénylők, és a végén maga a király is felbukkan - bár kicsit elcs***hették a méretarányt a készítők, mert a srác majdnem fele olyan magas, mint a torony maximális magassága! Na mindegy. Egyébként nem picit szívtuk a fogunkat, amikor előszörre az utolsó, negyvenedik szint felé közeledve a harmincnyolcadikon elbuktuk a játékot.

A későbbi szinteken (30+, főleg) már olyan durva enemyk jönnek, hogy a legdrágább építőanyagot is szétverik két csapással. Egy tanácsom lenne még: nagyon vigyázzatok az egeretek épségére! Ugyanis olyan sebességgel kell a végén már faragni az ellent, hogy bár mi a világ legrosszabb egerével (Apple Mighty Mouse, ofkorz) nyomtuk, így nem volt baj, bele se merek gondolni, hogy hogy szét lehetne büntetni vele egy normálisat. Mivel ez eleve a legszutykabb szutyok, ezért ennek nem ártott - meg ezt nem is sajnáltuk, hogy megmondjam az őszintét... Aki már használt ilyet, annak nem kell bemutatni (birge, nus előnyben!), aki meg nem, az próbáljon meg elképzelni egy abszolút unergonomikus designt, párosítva egy teljesen sima felülettel, egy borzalmasan kukás trackergombbal, ami ilyen összirányú görgő akarna lenni, de iszonyatosan sz*r, és a gépek 90%-án egyébként az egyik irányba nem működik, valamint a slusszpoén az oldalsó két gomb elhelyezése - igen, igen, ezen van olyan, de nincs benne köszönet... - amelyek mindig benyomódnak egy-egy óvatlan fogásváltás során, és mindenféle nemkívánt funkciókat hoznak elő. Ja, és nincs jelölve a bal és a jobb gomb rajta, de ezen már ezek után ki lepődik meg? :-)

Nemrég egyébként megtudtam, hogy a Macintosh-os teremből valaki elvitte az egyik ilyen egeret. A tettes a tett elkövetésének pillanatában megbűnhődött a tettéért...

* Dicskáról még annyit, hogy ő a kilencvenes évek elején-közepén hosszú negyedórákat tudott elszöszmötölni egy-egy C64 játék beállításaival, mielőtt multiban egymásnak feszültünk volna. Mikor átmentem hozzá "komodorozni", akkor ez engem egy kicsit mindig zavart, hiszen én "az akciójátékok tején nevelkedtem, nomád módra" (őőő... ezt ki is mondta rólam? Höhö...). Aztán a C&C: Red Alert kipróbálásakor ráéreztem én a stratégiák ízére is, de olyanokhoz, mint a Heroes of Might and Magic, a mai napig se tudtam összegyűjteni magamban elég türelmet... Egyébként még mindig a kilencvenes években maradva, én is rászoktam a játék előtti aprólékos menükben és almenükben való turkálásra. És amikor 2001-ben elkezdtünk Worms Armageddonozni, akkor már teljes egyetértésben tartott minden játszma elején a beállítgatás fél óráig :-)) (Az meg megint más kérdés, hogy milyen cifraságokat mondtak játék közben a kukacok...)