No, a tegnapi nap folyamán sikerült tényleg teljesen végleg befejezni a szakdolgozatomat (mármint azt, amelyiket még ebben a félévben leadom, mert lesz egy másik is, az meg szeptemberben...), úgyhogy most már tényleg itt leszek. Sőt, lesz majd egy vállalásom is (bár a legutóbb ez nem sült el valami jól...) - majd megtudjátok.

Addig is, lesznek hírjellegű postok, hogy mik történtek, amíg nem volt frissítés. Merthogy történtek dolgok. Először a zene jön!

Zseniális és nagyon jó albumok

Hallgattam sok-sok jó albumot. Meg rosszakat is, de azokról olyan sok szó most nem lesz. Tehát a jó albumok. Legelőször is az Umbrellas Illuminare című munkáját emelném ki, ez egy 2006-os album, és belekerült volna a top 3-ba, ha annak idején már ismerem...

Iszonyat erősen indul be az album, a Boston White-nál amúgyis csak egy szám lesz rajta, ami ezt a fokú zsenialitást megközelíti - bár az lehet, hogy túl is lépi. Aztán kicsit elpoposodik a dolog, de még mindig van benne érdekesség. Kicsit felpörög a tempó is, ezáltal a hangzás kicsit mintha vesztene az okosságából. Ezután jön, már majdnem az album végén egy (nekem) szinte kibírhatatlanul lassú szám, amiben szinte semmi érdekesség nincs - Tests on My Heart, és utána jön az album fő attrakciója. Ha csak egy számot hallgattok meg róla valaha is, akkor az a Ships legyen! Az egyik legzseniálisabb szám, amit mostanában hallottam. És az all-time toplistán is nagyon esélyes. De az egész album beszerzése nagyon erősen ajánlott!

Tovább is léphetünk a Fort Minor remekművére, a The Rising Tied-ra. Az album fele olyan számokból áll, hogy Feat. Styles of Beyond, és a Second to None (Transformers OST) és a Nine Thou-t (NFS: Most Wanted OST) ismerve ez már azért jelent valamit. És igen! Az album első trackjét már mindketten dicsértük Nfollal és azóta is emlékszünk a névre. S ezután sem áll meg a lendület, ugyanis vannak itt lassabb trackek is (Right Now például), amik nem azzal a brutálhangzással akarnak tarolni, de mégis érződik bennük, hogy ezek aztán tudnak. És tényleg. A két személyes kedvencem a Petrified és az In Stereo, ez utóbbi Nfolnak ideális, mert ideális vezetéskor. Pl. a GTA IV-ben, ha valaha is kijön PC-re ugyebár. A Petrifiedot már nem is kommentálom, mert abban annyi energia van, egyszerűen megunhatatlan. Just drop that... drop that... drop that... drop... ttthat...

Hát, ha az előbb az In Stereora azt mondtam, hogy vezetésre ideális, akkor itt van egy egész album, amit direkt futásra illetve vezetésre írtak a Crystal Methodos fiúk. Saját albumuk az istennek nem akar születni a 2003-as Legion of Boom óta, pedig epekedve várom. Helyette kaptunk 2006-ban Londont, ami egy OST volt, és határozottan jó cucc volt, de mégsem egy új TCM-album. 2007-ben pedig a Nike felkérte őket, hogy írjanak egy 45 perces albumot futáshoz. Ez lett az eredménye. Itt van a nagyon jó albumok között, tehát tényleg nagyon jó, viszont kicsit rendhagyó, mert a számok teljesen egymásbafolynak, az átmenet tökéletes, tehát egybemixelt trackekről van szó. Mégis elkülönülnek azért, mert lehet kedvenc számot választani róla - csak minek. Az a baj ugyanis, hogy nagyjából azonos színvonalon van mindegyik szegmens, méghozzá egy olyan dal szintjén, ami egy igazi TCM-albumon mondjuk a top 4-ből lenne a negyedik... Ami nem azt jelenti, hogy nem kellemes hallgatni, csak annyit jelent, hogy nem akkora istenkirály, mint eddig mindhárom album volt. Ez van. Nfolnak viszont mindenképp beszerzésre ajánlom!

Lépjünk is tovább két első hallásra igen furcsa albumra, amelyeket most egyben fogok tárgyalni.

Blonde Redhead - Misery is a Butterfly (2004)

Blonde Redhead - 23 (2007)

Na, már az elején látszik, hogy itt nagyon alternatív cuccról van szó. Első hallásra tényleg azt lehet hinni, hogy csak a dallamos számok emészthetők róluk, és igen, szerintem is sokkal jobb 23 borítója, mint a Misery-é, de hangzásilag a két album között nem tudok különbséget tenni. Mindkettő iszonyat nagyot üt, pedig semmi igazán nagy újítást nem tartalmaz egyik sem se a másikhoz képest, sem önmagán belül. A Miseryt felüti az Elephant Woman, és onnantól teljesen ezt a hangzásvilágot kapjuk végig - de ez már önmagában olyan beteg, hogy szokni kell, mire rámondjuk, hogy "húbammeg!". Mert ez tényleg az. Iszonyat okos és helyenként tényleg addiktív. El lehet lenni egy egész hetet úgy, hogy csak ezt a két albumot nyomjuk repeaten. Tényleg. És szakdolgozatírás közben tök megnyugtató. Ritka az olyan zene, ami háttérre is jó, meg akkor is, mikor odafigyelünk rá. Az előbb említett Drive például olyan túl sokat nem ad, ha odafigyelünk rá, de ez tényleg ott van. Mindenképpen ajánlott!!! És a 23-nak a borítója isteni, de tényleg. Szokni kell ezt is :-)

Nagyon jó albumok még mindig, de...

Nem, még nem értünk át a középszerűség földjére, itt is nagyon jó albumokról lesz szó, de már olyanokról, amelyekkel az a baj, hogy elindulnak zseniálisan, aztán három-négy szám után teljesen kifújnak és a további eredményük szinte nulla lesz. Négy ilyenbe is belefutottam nemrég, úgyhogy úgy döntöttem, külön kategóriát nyitok nekik.

Kezdjük is akkor a Three Days Grace One X címet viselő szerzeményével:

Itt az a helyzet, hogy ez egy tökjó kis rockalbum lehetne, ha az első négy szám után nem történne valami megmagyarázhatatlan. Utána egyszerűen nem jók a trackek. És ez azért is érdekes, mert mintha lenne bennük potenciál, de nem jön ki. Van ugye az It's All Over ami annyira nem is jó, de még azért jó, aztán jön a Pain, ami tényleg nagyon nagy szám, aztán jön a hasonló színvonalú Animal I Have Become és a Never Too Late, ami szintén nagyon jó, de... itt a vége. Egy szám van még itt, az Over & Over, de annak is inkább a refrénje jó, a köztes részek a gyenge közepes szintet ütik csak meg. És az a fura, hogy tényleg érezhető, hogy a többi szám is jónak indult, meg már majdnem kijönnek, és valahogy mégse... Kár értük. Pedig ha így nézzük, az összes zseniális lehetett volna. A Pain-nek olyan durva riffje van, hogy tényleg érthetetlen, hogy a többiben miért nem sikerült hozni a színvonalat...

Továbbnyomulunk, a Client Heartlandje következik.

Ez egy jó kis alternatív album lenne, van is rajta két zseniális szám, az első kettő. A kettő közül a Drive a jobb, az tényleg sokáig megmarad még. Utána még a Someone to Hurt érdemel említést, és ennyi. Három szám. Pedig a többiben is lenne potenciál, ez a félig játékos, félig alternatív stílus nekem pl. bejövős - nemhiába egyik kedvenc albumom a 10,000 Hz Legend az Airtől... - de ez így nem. A Xerox Machine egyenesen poén, de nem tudok neki örülni. Így már nem... Ezért is kár.

OneRepublic - Dreaming Out Loud

Az első három szám - All Fall Down, All We Are és Apologize - annyira hihetetlenül el van találva, hogy annál megdöbbentőbb, hogy a többi kilenc szám szinte a nullával egyenlő. De tényleg. Ekkora színvonalesést nem gondoltam volna soha. És mégis... Hihetetlen. Ezeke mindenképpen ajánlottak, de a teljes albumot nem tudom ajánlani jó szívvel senkinek.

Utoljára pedig: Syntax - Meccano Mind

Már az albumborító is, nem? Az ember tényleg azt mondja, hogy ez igen: itt valami zseniális van belül. És az első négy trackig az is. Tényleg, de teljesen. Utána kipukkad. És a Little Love-ban csillan még valami (bár szerintem az alap túlságosan Faithless-koppintás...) meg a Tower of Power jó még. Viszont ahhoz képest, hogy a Strange Days-ben a Massive Attackhez hasonlító (nagyon nagy szó!!!) vokál milyet üt, ez már semmi. Meghogy a Bliss gitárszerű hangzású témája mekkoramár... Hát miért nem lehet tartani azt a színvonalat, amit egyszer elkezdünk...? Na mindegy, azért jobb, mintha egyáltalán nem lenne jó...

És a végére még gyorsan végigszaladok az abszolút csalódásokon, címszavakban:

Faithless - To All New Arrivals - Úgy mégis, mi ez? Egyedül a Bombs című szám ér valamit, pedig a legtöbben a Music Matterst dzsanázzák. Az szinte nulla, a Bombs meg kicsivel több, mint nulla. Mi a frász történt itt?

Gnarls Barkley - The Odd Couple - Hát tényleg odd, ja. Például az, hogy hová tűnt az a tehetség és finesz, ami miatt az előző albumot 2006 legjobbjának választottam. He? Merthogy itt aztán semmi nincs. Pedig én aztán próbáltam. Legalább négyszer egymás után, hogy hátha bennem a hiba, de nem. Tényleg nem tetszik. Ami a legérdekesebb a dologban, hogy az összes review, amit olvastam róla, mind úgy dicséri, mint az előző albumot. Hogy semmit nem változott a stílus, ugyanolyan jó számok vannak rajta, ésígytovább. De szerintem ők véletlenül az előző albumot tették be a lejátszóba... Mert szerintem ez kb kikkban szint egy olyan előző album után, mint amilyen a St. Elsewhere. Ezt komolyan gondolták?

További hírek később!