A címet nemsokára megmagyarázom (a szokott gyakorlattól eltérően), de előbb legyen szó más blogokról. Úgymint például ShadoW-éról, aki egyik gondolatmenetében kitért a hit kérdésére is, emígyen:

De ha egész életedben csak kételkedsz magadban, akkor nem jutsz előrébb sehova, és sokat értél vele! Egyszerűen, kockáztatni kell, és hajrá...

és ezt most azért tettem ide, mert egyetértek vele, és példákat is tudnék mondani, de nem teszem.

Warpriest blogjára rátérve pedig elég gyökeres változásokat láthatunk, bizony, itt elindult valami, kérem szépen. A magam részéről kíváncsian várom a végkifejletet, mert ami eddig történt, az határozottan tetszik.

Megígértem még egy korábbi entryben, hogy lesz szó a Midnight Club 2-ről, és annak relációjában az NFS: Underground sorozatról, meg a Most Wantedről. Ennek most jött el az ideje, ugyanis most lesz szó a Midnight Club 2-ről. A helyzetet körülbelül a Quake 3 és az Unreal Tournament kapcsolatával tudnám jellemezni: ott is az volt a helyzet, hogy a Q3 volt a híres-hírhedt cég "mégmegsejelentdemárhűdeszuper" játéka, aminek a hype-olásába sokan beleugrottak. Az UT pedig viszonylag csendben jelent meg, csak azzal keltett feltűnést, hogy az volt az első csak multira fejlesztett FPS. Mindent egybevetve, az UT-ben sokkal több az ötlet, és összességében egy sokkal jobb játék, átgondoltabb, sokkal jobban törődtek vele. Mikor a Q3-at próbáltam az UT után, azt éreztem, hogy összecsapott munka, nincs rendesen kidolgozva szinte semmi, kezdve a fizikától, a stíluselemeken át a játékmódokig.

A MC2 és az NFSU esetében fordított volt a helyzet: már játszottam a NFSU-val, amikor egyszer kipróbáltam a MC2 demóját. Namost a demo kipróbálását úgy kell érteni, hogy rongyosra játszottam az egyik pályát. A demo úgy nézett ki, hogy lehetett menni három járművel: két autóval és egy motorral. Az egyik autó olyan gyors volt, hogy nem lehetett vele elveszteni a versenyt, a motor szintén olyan gyors volt, hogy nem lehetett vele veszteni, úgyhogy maradtam mindig az átlagos képességű autónál, amivel alig lehetett nyerni (de lehetett!) és legalább 60 versenyt lenyomtam, mert annyira tetszett az irányíthatóság, a fizika. Grafikailag természetesen gyengébb a játék, mint az EA sikersorozatának akkor legújabb darabja, de engem az sose zavart, a Rockstar játékokhoz meg amúgyis hozzá voltam már szokva. De mivel nem sikerült akkoriban teljes verziót szerezni, maradtam az NFSU-nál tovább. és végig is játszottam, annak ellenére, hogy a MC2 demo kipróbálása után valahogy már nem tudtam ugyanolyan szemmel nézni a játékra - addig teljesen be voltam szippantva a világába, és nem láttam ki belőle. Például simán lenyeltem azt, hogy a gépi játékos simán be tud venni egy kanyart 250-nel, sínen futva, és hogy nem hibáznak soha (legalábbis nagyon-nagyon ritkán, most csak pár Drag jut eszembe, amiben hibáztak, de az is véletlen volt...). Amíg a MC2-t nem láttam, addig nem tudtam elképzelni, hogy másként is lehet. Így az NFSU-ban nem a vezetési technikán múlt a siker elsősorban, mert hibátlan vezetéssel is ki lehetett néha kapni, hanem a gép hangulatán, hogy most enged-e elsőnek lenni vagy nem... Ezt ellensúlyozandó tették bele a játékba a tuningolás lehetőségét és az egyéni kocsik kiépítését. Namost ez mind szép és jó, de egy autós játékban a játékélmény lenne az elsődleges, és ha én játékfejlesztő lennék, addig nem dolgoznék ki ilyen rendszert, amíg maga a verseny rész nincs a lehető legjobban megoldva. Az EA-nál azonban nem így gondolkodtak, és sikerült eladniuk egy erős közepes autós játékot kultuszjátékként, ráadásul annak az illúzióját is megteremtették, hogy törődtek a játékkal: hiszen lehet tuningolni! Sokan annyira rákattannak, hogy tuningolt, saját maguk által összeállított autóval lehet menni, hogy nem veszik észre, hogy maga a verseny igazán nem is a játékoson múlik. Persze voltak jó ötletek benne (pl. style pontok), de a verseny lenne a lényeg, és ha az nem jó, az egész játék nem jó.

Ennek eredményeképp az NFSU2-t már végig se játszottam (pláne, hogy teljesen ugyanaz volt fizikailag és grafikailag, mint az első rész...), a Most Wantedet meg 2 percig próbáltam egyszer Ninjánál, amikoris megállapítottam, hogy ugyanaz, mint az NFSU 1-2, csak nappal. Azóta is próbáltam megszerezni a teljes MC2-t, és amikor sikerült, rájöttem, hogy mi hiányzott...

Az MC2-ben egy verseny alatt több élményt lehet szerezni, mint a teljes NFSU/Most Wanted sorozatot végigjátszva! Minden futam más, mindig hibátlan vezetésre kell törekedni, de beleférnek hibák is akár, mert az ellenfelek is hibáznak. Itt nincs olyan, mint az NFSU-ban, hogy szerez az ellenfél egy 5-6 másodperces előnyt, aztán akár hibátlanul is vezethetünk, mégsem fogjuk azt az ellenfelet már utolérni soha, mert már nem hibázik, mi meg nem vagyunk hozzá elég gyorsak... Nem, itt akár nagy hátrányból is, ügyesen vezetve fel lehet zárkózni az ellenfelekhez, ha pedig látjuk őket hibázni, az igazán szórakoztató. Az éjszakai forgalom is sokkal ésszerűbben van megoldva a játékban, az eleje felé például van egypár szkriptelt jármű is a forgalomban (egy kamion mindig pont akkor fordul ki, amikor odaérünk és hasonlók), ezek később már elmaradnak, de ez csak a nehézséget növeli. és most jön a legnagyobb varázslat: ez azért jó, mert szórakoztat. Az NFSU-ban egy idő után már frusztráltak a versenyek, hogy hiába nyújtok kiemelkedő teljesítményt, a gép szeszélyén múlik, hogy mehetek-e a következő versenyre. A MC2-ben mindig tudom, hogy én szúrtam el, ha elszúrtam, és én tudok rajta javítani a következő futamban. Volt olyan verseny, amit legalább hatvanszor (de tényleg!) kellett újrajátszanom, de egyik sem volt frusztráló. Persze dühöngtem, hogy hogy lehetek ilyen béna, de magamra voltam dühös, nem a játékra. Most is egy olyan versenynél tartok, amit már legalább hússzor elvesztettem, de mindig szívesen kezdem újra.

Az NFSU-nak volt egy nagyon jó pontja, a Soundtrackje, amiben olyan klasszikusok szerepeltek, mint Static-X - The Only, meg The Crystal Method - Born Too Slow (ezeket innen ismertem meg), meg Fluke - Snapshot, amelyek szinte kivétel nélkül kiemelkedő számok. A MC2-ben pedig az mp3 könyvtárba lehet bemásolni a saját zenéinket, úgyhogy nekem az MC2 Soundtrackje Seether és Disturbed-számokból áll :-)

és még mielőtt megmagyaráznám a címet, olvassátok el a Motel című filmről írt kommentemet, amiből minden kiderül arról, hogy érdemes-e megnézni.

Ezek után térjünk rá a címre, amely most jól meg lesz magyarázva. Kitérőként először megemlíteném, hogy Nfol már valószínűleg tudja, mi lesz a magyarázat, egyébként meg persze, hogy tudja, hiszen ő készített interjút Trinityvel - már nem mintha a két dolog összefüggene, csak úgy megjegyeztem. A címről akkor... a cím ugyanabba a kategórába tartozik, mint a Torzult Tranzisztor és a Karma és Hatás, azaz egy számcím/albumcím lefordítása magyarra, csak azért, hogy a következő statisztikában kevesebb legyen az idegen szavakat tartalmazó postok száma. Ami ironikusan nem sikerült sem a Torzult Tranzisztor, sem a Karma és Hatás esetében, hiszen sem a tranzisztor, sem a karma szó nem magyar. Bár mindkettő meghonosodott, ezért nem számoltam idegennek őket, így úgy téve, mintha mégiscsak sikerült volna velük elérni a célomat. Ezért jó, hogy a saját blogomról van szó... :-)

Tehát Tudatcirkusz, eredeti nevén Mindcircus, ami a Way Out West szerzeménye, és mostanában akárhányszor meg tudnám hallgatni a Gabriel & Dresden által remixelt változatot. Még Szlovákia előtt erre és Andreas Johnson Glorious című szerzeményére voltam nagyon rákattanva. Most már a Bad Dayre, de ezzel a címmel most (kreatívan) visszanyúltam a múltba. Mert - ahogy sok helyen említettem már - szeretem az időrendi sorrendet...

Now Playing: Moby - Extreme Ways