A mai napon legújabb hűséges olvasómmal sikerült megállapítanunk, hogy az uszoda melletti kijelző - ahol néha mínusz akárhány fokban is 20 fokot lehet látni, ha éppen olyanja van - egy olyan valóságban él, amiből hiányzik az 5,8 fok; valamint ugyanvele sikerült visszautasítani egy minden bizonnyal jószívvel felajánlott stressz-tesztet. Ez természetesen megint a livespam kategória, csak most a változatosság kedvéért nem a Posta előtt, pedig arra is jártunk. Stressz-teszt tehát nem lesz a mai blogban, helyette kaptok egy kis zenés elmélkedést. Mármint a zenéről fog szólni az elmélkedés, nem fog elkezdeni zenélni a blog - pedig az amúgy nem egy rossz ötlet...

Ma ismét majdnem végigment a Nickelback új albuma majdnem végig, a Side of a Bulletnél értem éppen haza. Az albumról változatlanul az a véleményem, mint ahogy azt a 2005-ös év albumával foglalkozó post környékén kifejtettem: az első 5 track zseniális, a többi már csak átlagos, majd a legutolsó megint jó ugyebár - annyit tennék ezúttal hozzá, hogy most már kicsit jobban tetszik a Far Away. A Next Contestantról változatlanul az a véleményem, hogy a szövege elképesztően buta. Azt leszögezhetjük, hogy nem komoly (ha másból nem, már csak abból is, hogy a Far Away után következik), tehát az összes többi dalt gondolták komolyan és ezt nem (illetve elképzelhetjük ennek a fordítottját is, de akkor az a merőben valószínűtlen kép tárul elénk, hogy kiadtak egy albumot 10 poénszámmal azért, hogy a fennmaradó egy képviselje az együttes valódi hitvallását...). Ha egymás mellé tesszük a szövegét mondjuk a Far Awayével (csak hogy ne menjünk messzire, hihihi (na jó, ez elég alternatív egy poén volt, de azért talán leesett pár embernek...)), akkor világosan látszik, hogy ha az egyik igaz, akkor a másik nem. és fordítva. Ha mindkettő igaz lenne, akkor az egész album nem is létezne. Zeneileg azért nem annyira reménytelen eset ez a Next Contestant, csak a szöveg miatt nem tudom igazán jó érzéssel hallgatni. Más a helyzet a KoRnnál, a Beat it Uprighttal, ugyanis ott nagyon jól kihozták meg süt az egészről, hogy poén. Itt meg komolyan adják elő, ezt a szöveget, de nem úgy komolyan, hogy látszódjon, hogy nem komoly, hanem úgy komolyan, hogy elő kell citálni egy másik dalt, hogy rájöjjön valaki arra, hogy "jé, mégse komoly" - és még úgy is megvan a veszélye annak, hogy a másik dalra fogja mondani az illető, hogy az volt az, amelyik nem komoly, és ez meg az... Akit mélységeiben érdekel, hogy miről is beszéltem ebben a bekezdésben pontosan, az keressen rá a két dalszövegre, most nem fogom idelinkelni őket, tessék megdolgozni értük, na.

Most pedig térjünk át a címre. Meg kellett állapítanom az utóbbi időben, hogy heveny Seether-mániában szenvedek. Egyszerűen akkora hatást (hihi) tett rám a legújabb, Karma and Effect című albumuk, hogy alig bírok mást hallgatni mostanában. Mind zeneileg, mind szövegileg zseniális trackeket hoztak össze a fiúk. Úgyhogy most kaptok egy kisebb elemzést róla, trackekre lebontva:

01 - Because of Me: Remek indítás, bár az elején az ordítás kicsit nem igazán bizalomgerjesztő. Aztán viszont hamar meggyőzésre kerülünk. Frankó kis pesszimista hangulatú dal ("My phylosophy is things are just as wrong as they seem..."), de ugyanakkor oximoronikus módon (hm... google lesz ebből is, úgy látom... ééééés... ejj, 17 találat. Pedig annyira szerettem volna, hogy ez is új szó legyen...) a zene llelkesítő.

02 - Remedy: Az abszolút kedvencem volt az albumon egészen addig, amíg már annyit hallgattam az albumot, hogy rájöttem, hogy a többi is van ennyire zseniális. Ultralelkesítő, felemelő hangulatú, dal, ami valóban ellenszer lehet néha, ha hangulatunk nem jár éppen troposzférikus (ezt már meg se nézem...) magaslatokban.

03 - Truth: Lassabb, dallamosabb, érzelemgazdagabb és mélyebb szám. "I'm convinced on the inside, that something's wrong with me..." A refrén elképesztően addiktív. Ahogy az összes eddigié (és az elkövetkezendőké) is...

04 - The Gift: A refrénje nem olyan zúzós, mint az eddigieké, inkább a dallamot engedi kibontakozni abban a részben is. Az "I'm so afraid of the gift you gave me... / I don't belong here, and I'm not will", és az "... I'm on the wrong side of it all" idézetek egyértelművé teszik, hogy nem túl lelkesítő, inkább melankolikus trackről van szó.

05 - Burrito: Ismét zúzda, ezúttal is önismeret-témájú szöveggel, néhol már-már hiperkarmai mélységekbe menően (részben emiatt is szeretem ennyire ezt az albumot...). Kedvenc idézetem belőle: "My life in monochrome / Wish I could regain control" - ami majdnem van olyan jó, mint a "... de egy mosolyba bújva / még most is az arcodra fagynék". De csak majdnem.

06 - Given: Ismét egy jellegzetes refrén, ismét egy dallamorientált dal. Bár két kivétellel az összes dal olyan, hogy bármikor fel tudom magamban idézni, melyik az, szóval... Elég érdekes hangulatú dal, olyasféle szövegekkel, mint: "Never believe I won't turn on you / and never believe I do this for you..." Meghatározhatatlan, megfoghatatlan.

07 - Never Leave: A refrén zsenialitása jut eszembe erről a trackről állandó jelleggel: "Never leave me, don't deceive me / I keep on crawling, my friend / Never tease me, don't leave me here / It's all the same in the end..." - főleg az utolsó sor van nagyon ott, ahol annak lennie kell...

08 - World Falls Away: Elképesztő gitárfutammal kezdődik, majd az album legjobb szövegrészletét hullajtja el csak úgy, egy kikacsintó félmondatban: "I don't need pills when I have drugs like you", és a szokás szerint elsöprő és zseniális refrént pedig már meg sem említem...

09 - Tongue: Ismét magasztosabb, dallamosabb területre evez az album, de hogy milyen jól, az sokként érheti a felkészületleneket. Idáig eljutva azonban olyanok talán már nincsenek... "And if I can rise above this, I'll be saved / Can anybody save me?" - azt hiszem, ehhez kommentárt most nem írok, ezt hallani kell.

10 - I'm the One: Az egyik kivétel: egy szimpla, felpörgetett tempójú, semmi extrát nem tartogató szám.

11 - Simplest Mistake: Ez azonban nem kivétel, de nem ám. A refrénben elhangzó félmondat, az "... and it feels like I'm losing again..." sokszor felcsendül a fejemben, ha valami balul sül el...

12 - Diseased: Kicsit lassabb, mint az előző kivétel, de mégiscsak kivétel. Semmi extra.

13 - Plastic Man: Ez meg még lassabb az előzőnél is, és ugyanúgy kivétel. Sajnos ez túl lassú és túl semmilyen lett.

Mindent összevetve kezdem úgy érezni, hogy ez az album képes lehet leütni a The Understandinget a 3. helyről 2005-ben... Viszont nagyon nehéz dönteni, úgyhogy inkább úgy hagyom. Az egészből elég, ha annyit megjegyeztek, hogy nagyon sürgősen hallgassátok meg a Karma and Effect című albumot.

Most pedig kipihenem magam ezután a hosszú post után, időközben pedig visszakapcsoltam a shuffle-t is:

Now Playing: The White Stripes - Dead Leaves and the Dirty Ground