Azért előfordulnak ebben a blogban bejegyzések is néha, de főleg akkor, amikor végre hazaértem így a hét mind az öt napját magam mögött tudván. Illetve a pénteket még nem teljesen, de akkoris. Ami pedig lassú, az az, ahogy a beígért dolgokkal haladok (haladni látszok, hogy pontosabban fogalmazzunk...), ugyanis a múlt postban beígért "kiderítése annak, hogy a KAC-ban mennyi memóriája van a gépeknek" című beígért akció még nincs kész, valamint a YouTube-bal kapcsolatban is beígértem bizonyos filmrészletek felkerülését, de ezekkel szintén nem haladtam semmit. Pedig az is beígért volt. Úgyhogy most jól beígérem, hogy nem ígérek be semmit.

Lassú továbbá az, ahogy például Nfol blogjával haladok, ugyanis mivel a sajátomat nem írom, valószínűleg nincs időm ezzel foglalkozni, ergo az övét se tudtam olvasni, ergo most egyszerre vagy négy post zúdult a nyakamba. Ami jó. Mert Nfol blogját olvasni nagyon jó, akár az IE6 és a stíluslapok érdekes és pszichedelikus (jajdekár, hogy kezd ez a jelző már elcsépelt lenni eme oldal hasábjain...) viszonyáról, akár az Index-birodalom stílusának uniformizálódásáról van szó. Utóbbi jelenséget magam is észrevételeztem egy ideje, és szerintem ebben a kategóriában a nemrégen indult Subba nevezetű szekció viszi a pálmát. Ezt most belinkelhettem volna, de számomra ez még annyit se ér meg... Aki nem hiszi, járjon utána, aztán pórul, de nagyon. Aki leragad ott olvasgatni, az vagy engem nem fog tovább, vagy engem eleve nem is olvasott...

Mostanában olvastam Végh Antaltól a Gyógyít6atlan? című könyvet, ami Magyarország labdarúgó válogatottjának azon veresége után íródott, ami legalább 35 évre visszavetette a magyar labdarúgást. Ami 1986-ban Mexikóban történt, azt sokan próbálták megfejteni, de tudomásom szerint ma sem tudjuk, mi volt a szovjetek elleni 0-6 igazi oka. A Végh Antal-könyv húsbavágó őszinteséggel kérdez és mutat rá olyan dolgokra, amit mindenki lát, csak nem vesz észre - az Index írói gárdájára (tisztelet a kivételnek!) jellemző orbitális arcoskodás nélkül (kitérő: egyébként sokáig nem tudtam, miért nem visz rá a lélek engem mostanában, hogy bármit is olvassak az Indexről (pedig a zavargások, tüntetések időszakában elsődleges hírforrásnak használtam őket, csak úgy egy hét után már csak a főcímeket olvastam el), és erre pár perce, Nfol sorait olvasva jöttem rá...). Persze megszületett az ellenkönyv is, szinte azonnal, ahogy ez akkoriban még szokás volt. A Ki beszél itt már Mexikóról? alcíme a következő: "Válasz(ok) Végh Antalnak". Szerintem eleve már a címe is félrevezető, mert Végh a maga könyvét 1986 júliusában írta, amikor a Mexikói VB emléke még nem halványodott el, nem vesztette aktualitását. A másik meg az, hogy a '86-os 0-6-ot a magyar labdarúgás a mai napig nem látszott kiheverni. Más kérdés, hogy azóta volt egy '97-es 1-7 is a Jugoszlávok ellenében, meg egy 2006-os 1-4 a Svédek ellen... Tekintve, hogy a kontra-könyv 1986 novemberében jelent meg, Mexikóról még igenis kellett beszélni.

A Ki beszél...-t még csak elkezdtem, de már az első 10 oldalon akkora leckéket lehet kapni csúsztatásból és kontextusból kiragadásból, hogy abból egy komplett érvelési technikák című kurzus tananyagának összeállítását vállalnám. Ebből kifolyólag elolvasni ezt a két művet még annak is érdemes, akit nem érdekel egyáltalán a foci...

Ami igazán érdekes a Mexikói vereségünkben, az az, hogy a játékosok már az első percben képtelenek voltak fizikailag megmozdulni. A Ki beszél...-ben szerepel egy Esterházy-interjú, amelyben a válogatott játékos elmondja, hogy az egész mérkőzésen valami olyan szintű fáradtságot és rosszulétet érzett a csapat minden tagja, hogy az egyszerűen elmondhatatlan - maga Esterházy a 60. percben hómezőt látott a pálya helyén (!), mindez a 40 fokos mexikói hőségben... Itt valami történt - ezt figyelembe véve nem csoda, hogy a 4. percben már 0-2-re álltunk.

A Gyógyít6atlan?-ban Végh Antal idézi Mezey Györgynek, az akkori szövetségi kapitányunknak azt a kijelentését, miszerint nincs az a csapat, amelyik 4. percben már kétgólos hátrányban van, és nem roppan össze. Erre Végh azt mondja, emlékezzünk a magyar labdarúgás másik, ugyanennyire, vagy talán még sokkal jobban fájó kudarcára, az 1954-es 2-3-ra az NSZK ellen a svájci VB-döntőben: ott hogy kezdődött a meccs? A mieink bevarrtak gyorsan 2 gólt. Összeroppant az NSZK...? A mieink nemhogy folytatták volna a gólgyártást, hanem még kaptak hármat...!

Saját megjegyzésem mindehhez: na, körülbelül ennyi értelme van az 1954-es NSZK válogatottat összehasonlítani az 1986-os magyarral...

Ami nekem erről az egészről még eszembe jutott, hogy mi lesz itt még a 2010-es Dél-Afrikában rendezendő VB-n? Merthogy, ha visszaemlékszünk, már Németországban is több csapat panaszkodott a hőségre... Mégis, mennyi esélye van arrafelé az európai csapatoknak? Persze így előre nyilatkozni, stúdióbeszélgetni csak a futballszakértők tudnak, én nem írhatok most itt olyanokat, hogy nem lehet előre jósolgatni meg a labda gömbölyű, ha bemegy gól, a focit gólra játsszák és nyerni csak úgy lehet, ha berúgjuk - nem. Bár azért tisztelem és becsülöm azokat, akik a tévében ezeket a közhelyeket képesek egylevegőre elmondani. én sajnos csak két dologban vagyok biztos: Világi Péterben és Urbán Flóriánban - nélkülük egészen egyszerűen nem lehet majd megrendezni azt a VB-t sem...

De hagyjuk is a focit, foglalkozzunk inkább velem, az én karrieremmel, ugyanis átigazoltam a TT-ből a HSC-be, mivel nw-t már a CB óta nem játszottam. érthető volt mindenkinek? Akkor jó... Ha esetleg mégis akadna, akinek nem világos, annak szintén egy rövidítést ajánlok figyelmébe: UT :-)

Ezzel ismét brilliáns utalást tettem a címre, ugyanis ez a hír is már több hetes, mégis csak most ért ide a blogba. Ugye, milyen lassú?

Számottevő gyorsulást a postok születési sebességében nem ígérhetek, de hétvégén még megpróbálok valamit alkotni. Mondjuk pont bejegyzést lehet, hogy nem fog sikerülni...

Now Playing: Nature One Inc. - SummerSoundSystem
Novemberben...

Komment-link