A hadjárat a végéhez közeledett. Még javában benne voltunk a télben, amikor az ezredes kivezényelte csapatát az erődből. Feladatul azt tűzte ki, hogy a hegygerinc menti erdőkből elkergessük a lázadók szervezetlen csoportjait, akik napról napra több gondot okoztak az utazóknak és kereskedőknek. Több rejtekhely felszámolását követően virradt ránk ezen a napon, a sikerekre való tekintettel az ezredes a mai napot pihenésre jelölte ki. Társaimmal együtt igyekeztem ezt kihasználni, s a közeli tó hűs vizébe merülve átadtam magamat a semmittevésnek.

Hirtelen több dörrenés törte meg a csöndet: ijedtemben a víz alá buktam. Aztán felébredtem.

A dörrenések nem ágyútól származtak: előbb az ég dörgött, majd a feltámadó szél becsapta az ablakomat. Erre ébredtem tehát fel a saját verejtékemben úszkálva, odakint az égi fotográfus többfázisú derítőfénnyel készített képeket, holmi felhőrétegek egymásnak csúsztak és morgolódtak. Pár pillanat múlva megszűnt az áramellátás, a környék sötétségbe borult, én meg ott feküdtem az ágyon, teljesen alkalmatlanul az újbóli elalvásra.

Ilyenkor nincs mit tenni, marad a tétlen gondolkozás, ami esetemben nem szokott jól végződni, mert vagy új blogdizájn lesz belőle, vagy valami egyéb baromság. Próbáltam értelmesen eltölteni azt a másfél órát, amíg eléggé hűvös és eléggé nagy csönd lett ahhoz, hogy aludni tudjak. Eleinte idióta szójátékokat fabrikáltam - köbö olyanok ezek, mint WarPriest négysorosai, amikből HIÁNYOM van -, ezek közül ezúttal a szerintem legfárasztóbbat fogom prezentálni, így hangzik: Ha a Kartel frontembere szétszaggatot egy szalvétát, akkor lehet azt mondani, hogy zanaszét tépte? Értik ugye? Ééértik...?

Aztán felfigyeltem arra, hogy a szél mennyire birizgálja a bejárati ajtó elé akasztott két széljátékot - az igazság az, hogy nehezebb lett volna nem észrevenni. Ezek ugyebár ilyen madzagra lógatott fa vagy fém akármik, amiket a lég egymásnak lökdös, és anyaguktól függően vagy kolompolnak, vagy csilingelnek, de mindenképpen baromi idegesítőek hosszú távon. Nem is értem, minek nekünk egyből kettő, de akitől az elsőt kaptuk, meg van róla győződve, hogy ezt az egész széljáték-fétist északon találták ki két Finlandiás szaunázás között, nekem viszont úgy rémlik, hogy ez ilyen kínai-japán eredetű dolog és a rossz szellemek elűzésére való; ezt persze nem fogom anyukámmal közölni, mert akkor gyorsan beszerezne még vagy hármat.

A széljáték valójában sokkal több, mint aminek látszik. Akinek nincsen, az sosem gondolná, hogy komoly értékkel bír: pár szelesebb nap alatt akaratlanul is felfedezhető benne némi konzervált harcművészet. Önuralomra tanít ugyanis. Igen, mindezt a csilingeléssel éri el. Egy idő után valószínűtlenül nagy önuralomra van ugyanis szükséged ahhoz, hogy megakadályozd magadat a széljáték módszeres letépésében és elhajításában, netán szigetelőszalagos csilingelés-képtelenné tételében, valamint a totális megháborodásban. Jópofa dolog tehát, a fene essen bele.