Balról autók, jobbról sövény. Hirtelen megutálom a járdaszakaszt a keskenysége miatt. Nincs hely kikerülni. Rámrepül.

— Tudnál segíteni? Beteg gyerekeknek gyűjtök.
— I... I don’t understand.
— (Lapoz.) Beteg gyerekeknek gyűjtök.
— Sorry, I don’t speak Hungarian.
— Ó! (Becsukja a mappát.) Várjál! (Szalagcsere.) Áj em Mária, heló.

Nem akarom elhinni, hogy éppen Debrecen egyetlen nyelvtudással rendelkező adománygyűjtőjénél bírtam bedobni a külföldi vagyok taktikát. Legalább nem ismételte meg lassan és hangosan magyarul, ahogy szokás.

— Liszön tu mí! (Újra kinyitja a mappát.)

Na, ez még érdekes is lehet.

— GYE-REK (mutat, szemkontaktus, lapoz) BE-TEG (mutat, szemkontaktus, lapoz) KE-ZE-LÉS (mutat, szemkontaktus, lapoz) PÉNZ. Érted?

Ingatom a fejem, megtámogatva a lehető legbutább arckifejezéssel, amit amúgy is napi 12 órában viselek. Közben a sövény túloldalán több lehúzható jóember is elhaladt. Sóvárogva néz utánuk: ártok az üzletnek.

— Nem? (Becsukja a mappát.) Na, menjél akkor, gudbáj.

Hülye külföldiek.