Eljött hát ez a pillanat is, tizennyolc éves lett a blog. "Kettőt simán letagadhatna!" – skandálja a maroknyi megmaradt olvasó, és teljes mértekben igazuk van. Nekem meg magyarázataim és kifogásaim, de ezeket majd egy másik alkalommal teszem közzé. Amúgy is dolgozom a minőségi visszatérésen, már tárgyalunk egy bizonyos körökben bizonyos népszerűséget magáénak valló műgengszter zenekarral a közös nótáról, ami feltehetően nem fog mindenkinek tetszeni, de mindez szükséges ahhoz, hogy az azután következő produkció nagyobbat üthessen és a gyanútlan szerző baját jól ellássa egy szintén neves karakterszínész.

A valósággal történő bármilyen egyezés kizárólag a szándékos véletlen műve!

Varga Judit igazságügy-miniszter megfejtése a magyar külpolitika idei legkiemelkedőbb teljesítményét illetően:

[…] nincs semmiféle ellentmondás a Fidesz által preferált értékrend és Szájer József életvitelének lelepleződése között, mert az egyén és a közösség szintje két külön dolog, a magánéletében mindenki azt csinál, amit akar, viszont amikor Szájer lebukott, és az értékrendje nyilvánvalóan szembe került a közösség értékeivel, akkor rögtön megszületett a döntés a lemondásáról.

Szerintem ez a történet is azt igazolja, amit mi képviselünk.

Hát ja. A képviselőt pedig a képmutatótól mindössze hat betű különbözteti meg.

Még egy kórházas sztori, bár ez már a legutóbbi kontrollon történt.

Szóval végre gipszlevétel. Kíváncsi voltam, hogy a járógipszet hogyan fogják levágni rólam, mert a felszereléskor láttam a sarokban egy kicsi sarokcsiszolószerű gépezetet és azóta reménykedtem benne, hogy a könnyített gipszet mégsem azzal, vagy legalább nem szemre hasítják szét vele.

Aztán kiderült, hogy de, azzal. És szemre.

Egyszerre többen is vártunk a gipszelőben a levételre, a sorban előttem lévő kissrác eléggé meg volt szeppenve, úgyhogy a mester a feszültséget oldandó elmondta neki, hogy egészen nagyon ritkán szokták gipszlevágás során a begipszelt végtagot is levágni, szóval nyugodtan tartsa oda a karját és ha még mindig fél, ne nézzen oda, ő sem fog odanézni, hehe, majd gond nélkül lekerült a gipsz. És hát ezután jöttem én és az történt, hogy kettőnk (a mester és jómagam) közül valószínűleg tényleg csak én néztem oda, mert egy jó öt centi hosszan felsértette a köszörű a hetek óta napvilágtól és levegőtől elzárt bőrömet, még egy héttel később is csúnyábban nézett ki, mint a műtéti heg.

Nemrégi kórházi élményeimből táplálkozva következik egy anekdota. Majdnem azt írtam, vicces anekdota, de van benne valami szomorú is, szóval ennek megítélése a T. Olvasó házi feladata lészen.

Mondhatni találós kérdés.

Éjjel fél három van, a traumatológiai osztályon nyugodt a légkör, mert a 40 páciens közül éppen egyetlen egyet sem kell a két osztályos nővérnek a folyosón elesésben végződő izgalmas éjszakai kalandtúrából összeszednie, illetve alig egy órával ezelőtt rakták rendbe a napok óta önkívületben őrjöngő ápoltat, aki nagyjából kétóránként tépi ki a karjából az infúziót és a branült. Az egyik kórteremben hárman fekszenek. Melyikük horkol a leghangosabban?
– Az a BV-s őr, aki a három közül az őrizetesre vigyáz.

Valahol a vég kezdete előszelének a sugallata (a sugallatának az időjárás-változásra érzékeny fejű ember tarkóján jelentkező ritmikus lüktetésre gondolva jó előre ránk törő kellemetlen érzés s így tovább), amikor egy blog írója már arra sem veszi a fáradságot, hogy a fennállás évfordulóiról tudomást véve pár sort lökjön évente egyszer a szövegdobozba arról, hogy izé.

Mondjuk ebben a csudálatosan elcseszett 2020-ban már egy sima megvagyok is adhat okot örömre, de ha csak a közvéleményre tartozó történéseket veszem sorba, akkor olyanok jönnek elő, mint egy újévi kéthetes, meghűléses dögvész, melynél 14 napon át semmi, de semmi gyógy- és/vagy egyéb szer és praktika nem hozott javulást, csak hogy utána a 15. napon hirtelen minden tünet elmúljon; aztán egy március 17-i, munkahelyen elejtett poén arról, hogy bár maholnap hazaküldenek mindenkit home office-ba, a szekrényünkben lévő tartóstej még le sem fog járni és újra itt leszünk (én a következő nap óta nem jártam bent a cégnél); aztán az az egy augusztus közepi pénteken beadott önkéntelen mozdulat, mellyel egyrészt kivédtem egy elcsúszást, másrészt nagyon csúnyán megrúgtam a Velencei-tó medrét, harmadrészt – bár az utána következő délutáni kerékpáros tókör (33km) és éjszakai hazaút (14km) nem erre engedett következtetni – műtendőre törtem a balabbik bokámat és ebből kifolyólag testközelből ismerhettem meg az ambuláns, az osztályos és a szakrendelői ellátás jelenét, és e sorok írásakor már egy ideje megszabadultam életem első, egyébként összesen hét héten át viselt gipszeitől.

Ezzel együtt szerencsésnek érzem magam, mert a családomban és az ismerőseim, barátaim között sem bukkant még fel a koronavírus, a munkám és a megélhetésem sem került veszélybe – a lábadozásom (haha) is jobban eltelt így, hogy tudtam dolgozni –, aztán a legfontosabb: ennek a sztorinak a folyományaként lassan már egy éve együtt lakom a párommal. Hát nem túl szép tőletek, hogy erről így lemaradtatok csak amiatt, mert én nem írtam meg!

Mindenesetre az Implementáció-függő blog pár nappal ezelőtt óta immáron tizenhat éve íródik (már amikor éppen íródik, ugyebár), ez rohadt hosszú idő. Ennek könyörtelen szemléltetéseképpen: 2004-ben a Scooter a One (Always Hardcore)-t adta ki, 2020-ban meg az FCK 2020-t, szintetizátorozni, dobgépezni, sőt hajszőkíteni lehet a különbséget.

Vigyázzatok magatokra és másokra, legrosszabb esetben találkozunk jövőre ugyanitt, ugyanekkor.