Tegnap sikeresen végignéztem a True Justice, idehaza Igazságosztók címmel vetített Steven Seagal-sorozat első részét. Nincsen elfogadható mentségem.

Merthogy ebben a sorozatban Steven Seagal egy rendőrt alakít (wow!), aki a városban mindenkit ismer és akit a városban mindenki ismer (wow!), emellett jártas a pusztakezes harcművészetekben (wow!) és állítólag egy alkalommal már előfordult vele, hogy nem találta el azt, akire vagy amire célzott (wow!), de az is szándékos volt (ehh). A legszakadtabb lakóautóban pocoló bőrmellényes rosszarcúakat megbabonázó tekintet és az ötpercenként a képünkbe vágott buddhista világszemlélet természetesen szintén adott.

Hogy mindez a faszaság ne érződjön annyira töménynek, kapott maga mellé egy kisebb csapatot is, akikről a promókép alapján meg lehet állapítani, hogy mifélék, az ügyködésüket, a szerepük fontosságát és a történet kidolgozottságát pedig talán az jellemzi legjobban, hogy miközben hárman sasolnak a felázott talajon egy tenyérnyi keréknyomot és ránézésre megállapítják, hogy ugyanolyan sár van mellette, mint amilyet máshol leltek, a három méterre lévő bokor mögött rejtőző kínai kislányt már a főnöknek kell kiszúrnia, ő pedig véletlenül pont annyit beszél kínaiul, hogy a kölköt meg tudja nyugtatni.

Mintha a CSI-ban minden felfedezés előtt üvegeznének és folyton Seagal felé mutatva állna meg a palack.

Ezzel együtt a maga módján szórakoztató. Nincsen benne több logikai bukfenc, mint bármelyik korábbi Seagal-filmben, itt sem tolnak le senkit, amiért tésztaszűrővé lőnek egy egész utcát, Bunkó nyomozó is bátran udvarolhat az akció előtti pillanatokban a CB-n, úgyhogy jár a 10/10-es értékelés. A Fringe-re meg marad az a húsz néző...