Így év vége felé közeledve szokás mindenféle értékelő meg összegző gondolatokat prezentálni, visszatekinteni az elmúlóban lévő évre, ezért most egyéb közölnivaló híján visszatekintek egészen múlt szombatig, aznap ugyanis számos olyan dolog történt, amikre nem számítottam.

Például nem számítottam arra, hogy 2012 legnagyobb testi-lelki megkönnyebbülésével járó vizelésére egy másodosztályú vasúti személykocsi nulla fokos, félig lehúzott állapotában megragadt ablakú, emiatt pedig kissé huzatos, folyóvizet és más luxuscikkeket nélkülöző, ragadó padlójú szükségkabinjában kerül majd sor, és a procedúra zenei aláfestéseként valaki két percen át fogja rángatni kívülről a fülke bereteszelt ajtaját. És ez még mindig hívogatóbb, mint az állomáson található kék trón volt.

Persze arra sem számítottam, hogy a vonat érkezését megelőző másfél órát a szabad ég alatt, a csapókerti állomás peronján fogom eltölteni, mert egyrészt a jegy megváltásakor tudatosult csak bennem, hogy a decemberben megváltozott menetrend munkanap és munkaszüneti nap tekintetében tökéletesen egyezik, kivéve azt az egy szerelvényt, amelyhez nekem sikeredett kimennem, másrészt pedig a váróteremben és annak előterében két vasudvardi alakulat egymástól egyre távolodva, ám hangerőből kompenzálva bizonygatta egymásnak, hogy ők mennyire nem foglalkoznak a másik féllel, és igen, a vita csúcspontján elhangzott a kettőötbe’ van nekem ez a mackó tételmondat.

Jövőre nyilván sokkal okosabb és előrelátóbb leszek. Nyilván.