Kedvenc embertípusom a vonatokon az úgynevezett interszitis.

Az interszitis olyan utas, aki az elmúlt tíz évben nem utazott helyjegy nélküli szerelvényen, egyszercsak mégis egy személyvonaton találja magát. A koszban, a plebsz között. Mert köztudomású, hogy IC-n utazni az olyan előkelő dolog és aki előkelő dolgokat művel, az maga is előkelővé lesz általuk. Az IC-n rend van meg kultúra (wifin terjesztik!), nem kib*szott Woodstock az, hogy mindenki oda ül, ahol talál magának helyet.

Ha talál.

Szóval indulás előtti utolsó percben felszállt az interszitis nő és bár senki nem volt kíváncsi rá, azért a többi folyosón álló utasnak elmesélte, hogy ő mennyire fel van háborodva, merthogy az egyik IC-ről a másikra kellett volna itt átszállnia, de az ötös helyett a hármas vágányhoz ment fel az aluljáróból, és mire visszament az ötösre, addigra elment a másik IC, amire neki helyjegye is van (lobogtatja), itt meg állni fog ő is a folyosón az... emberek között és milyen mocskos már ez az ablak is, mintha évek óta nem lett volna lemosva.

(Ez amúgy erős túlzás, mert a kocsi végén lévő takarítási napló szerint tavaly december hetedikén igenis meg lettek pucolva az ablakok.)

Sajnos csak olyan hangosan szokott szólni a fülesem, hogy lehetőleg ne süketüljek meg idő előtt, ezért nem tudtam nem végighallgatni, de úgy láttam, mindenki nagyon együttérző volt, különösen azok, akikkel együtt már egy órája álltam a folyosón.

Elindultunk, jött a kalauz, annak is elregélte az életét, mondjuk nem tudom, mire számított, legfeljebb a helyjegyéből próbálhatott volna ülést hajtogatni neki, mert ha eddig nem tanulta meg azt a tíz darab számjegyet, akkor most már úgyis felesleges erre pazarolni a drága időt. Kalauz el, aztán az interszitis nőt újabb sokkhatásként érte, amikor rádöbbent, hogy mitől személyvonat a személyvonat:
— Jaj, ez a vonat minden hülye fánál megáll! (Tűnődik.) Ja persze, itt is laknak emberek...

A következő hülye fánál leszálltam, mert ember vagyok és ott lakok.