Lendületes, fiatalos, modern anyuka vagyok.

Minden reggel autóval viszem a gyereket a háromszáz méterre lévő óvodáig, ezalatt két telefont is elintézek. Az elsőt még a kapufeljárón, a másodikat meg a gyerek lepasszolása után, az óvoda előtt állva. Olyan bunkók az emberek, mindenki ingerülten kerülget. A múltkor az a hibrid Lexus-os, rőthajú ribanc még rám is dudált, de őt ettől függetlenül ki nem állhatom, mert egyszer elmesélte, hogy nekik külön kertészük van, a miénk meg négy másik háznál is dolgozik, meg minden szülőin előadja ezt a lendületes, fiatalos, modern anyuka stílt. Nem értem, hogy nem szakad rá a plafon.

Utána felszabadultan, bináris pedálkezeléssel elgurulok a kondihoz. Igyekszem a bejárathoz képest húsz méteren belül leparkolni. Nem azért, mert ciki sokat gyalogolni a kocsitól, hanem így segítek másokon. Járnak ugyanis oda olyanok, akiken több a zsír, mint rajtam, és ha ők messzebb kénytelenek megállni, akkor egyből többet mozognak. Kreatívnak kell lenni, mert nem mindig érkezem elsőként, de nekem ne mondja senki, hogy egy A3-as lenyomja a padkát, a fű meg úgyis visszanő. Ha végképp nem találok megfelelő helyet, akkor kirakom a vészvillogót és a mobilomat kezdem nyomkodni.

Itt biztos nem dudál rám a rőthajú. Ő egy másik kondiba jár, mert szerinte itt a száz százalékos narancsdzsúz csak kilencven százalékos. Maximum.