Ma arra szeretnék röviden kitérni, hogy az ember alapvetően hülye.

Ez persze csak fals sztereotípia, hiszen annyi ellenpéldával találkozunk nap, mint nap, hogy nézni megszámlálni is tereh, úgyhogy most rögtön módosítom is a fenti megállapítást: szóval az ember alapvetően nem hülye, ugyanakkor, bár nem bizonyítható, de sejthető, hogy az az ember, aki történetesen én vagyok, mégiscsak az.

Amikor olyan volt az időbeosztásom, hogy minden nap ugyanakkor kellett itthonról elmennem és nagyjából ugyanakkor is értem haza délután, arra vágytam, bárcsak rugalmasabb lenne a rendszer, mert úgy annyi minden más beleférne még egy napomba. Most itt a lehetőség, megpróbálom kiaknázni, közben meg nagyon hiányzik a kiszámíthatóság, tervezhetőség. És persze semmivel sem vagyok képes többre, mint eddig, csak van mellette elmúlni nem akaró, mélyről jövő elégedetlenség saját magammal szemben, ami néha átcsap valami olyan érzésbe, ami már majdnem bűntudat.

Példának remek lesz a tegnap este. Olyan fél tíz tájban virgonc mozdulatokkal állítottam be a simítós telefonon az ébresztőt másnap reggel hétre, aztán visszaültem a szövegszerkesztő elé, mert aznapra még nem volt elég. (Pedig de.) Tizenegykor jutottam el arra a pontra, ahol már untam is az egészet, de mellékágon bekúszott a fejembe egy másik megoldandó feladat, sajnos a megoldásával együtt.

Azért sajnos, mert így nem tehettem meg azt, hogy a feladatot feljegyzem és elteszem másnapra, ugyanis akkor ott volt lelki szemeim előtt a megoldás, amit reggelre vagy elfelejtek, vagy annyira továbbgondolok éjszaka pihenés helyett, hogy mindenre jó lesz az eredeti problémát kivéve. Tehát nekiláttam kidolgozni a megoldást, véletlenül első nekifutásra működött is, aztán addig farigcsáltam, míg feleakkora lett a kód.

Eddigre kicsit elszaladt az idő, megcsodáltam az ablakon kinézve, ahogy a szomszéd utcában guruló utcaseprő kocsi borostyánszín fényei elszórakoztatják magukat a házfalakon és hajnali négy óra után nem sokkal töröltem az ébresztést a telefonból. Lásd még: veszett fejsze nyele.

Ez így nagyon nem jó. Hiába vagyunk túl a tavaszi napéjegyenlőségen, nekem még mindig a nappalok tűnnek rövidebbnek. És nem vagyok biztos benne, hogy ez a poszt szól valamiről.