Csöngetnek, néni áll az ajtóban valami ménkű nagy mappával a kezében. „Ráb*sztam” — gondolom magamban, felidézve a mappával az ajtóhoz járuló jónépek jellemző indíttatásait (gyűjt, térít). De nem, mert:
— A feleségét keresem.
Hóha! Ez váratlanul ért, bevallom.
— Én is, de még nem találtam meg.
— Nincs idehaza?
— Nem idehaza nincs, hanem nincs.
— Dehát itt van a papíron, hogy...
Lapozgatja a mappáját. Nabazz, mindjárt kiderül, hogy... Már tudom, mit érzett Malcolm Reynolds.
— ...na itt van, tizenhat szám, [valid női név].
— Ez a tizennégy.
— És nem ő a felesége?
Hát esküszöm, megnézem már, hátha tényleg ő az, csak elfelejtettem valamiért. Occam borotvájának pengéjét érzem a nyakamon néhány pillanatig.
— Nem.
Nénit megpingeli az epifánia.
— Akkor elnézést, fiatalember, viszontlátásra!
— Viszlát!

Most már szólok az asszonynak, hogy előjöhet.