Úgy alakult, hogy a The Big Bang Theory-ban beértem a jelent — mellesleg tegye fel a kezét, aki szerint jó volt a 3x19-es rész; nekem ez volt az eddigi abszolút mélypont és nem azért érzem így, mert az előző kettő epizód viszont fantasztikusra sikerült —, az IT Crowd negyedik évada csak valamikor ősszel lesz látható, a Firefly második szezonját majd az unokámtól fogom megkapni névnapomra olyan negyven év múlva, a Lost utolsó előtti előtti előtt részét meg még nem küldte el Sam bácsikám.

A Flash Forward úgy került a képbe, hogy több helyen megírták, kaszálni akarja az ABC, pedig milyen jó kis sorozat, gondoltam megnézem az első két részt, legfeljebb utána úgy döntök, hogy mégsem érdekel és keresek mást, de... Szóval egyelőre nem keresek mást helyette. Igaz, még csak négy epizódon vagyok túl, de nagyon ígéretesnek találom — ha másért nem, akkor a Lostos utalások miatt. (Az első részben az óriásplakát megvolt?)

A történet azzal kezdődik, hogy az emberek élik az életüket, kinek szépen, kinek kevésbé szépen telik a napja, 2009. október 6-án délelőtt 11-kor viszont a Földön mindenki elveszíti az eszméletét 137 másodpercre. Az ájulás után hatalmas a felfordulás, az összes levegőben lévő repülőgép lezuhant, a városokban autóroncsok, kigyulladt épületek mindenfelé, senki nem tud semmit. Illetve... mindenki álmodott valamit. Látták saját magukat a jövőben, hat hónappal később, 2010. április 29-én (már aki), és innentől kezdve mindenkit egy dolog érdekel: vagy vágyakozik a jövőre, vagy éppen elkerülni akarja azt. Nameg megtudni, ki volt az a fickó, aki nem ájult el.

A sorozat tavaly ősz óta idehaza is látható, úgyhogy biztos sok újdonságot mondtam mindenkinek, de hát próbálkozni kell, ez van.