A tegnapra tervezett sulilátogatást me sikeresen megejtettem, nyolc órától fél egyig bent voltam a suliban. Mindez nem tartott volna négy óráig, ha nem sikerült volna kifognom az egész ISzK legproblémásabb terminálját. Anyaggyűjtés? Nem lehet lementeni a weboldalakat. Szöveg kimásolása állományba? Nincs jogom futtatni a Jegyzettömböt, Word nincs a gépen. Biztos működés? Az ütközésig betolt áramhálózati csatlakozó kénye-kedve szerint érintkezett, előfordult, hogy a szemközti székre leült valaki, és ettől nálam rebootolt a gép. Esküszöm, hogy az első lottónyereményem első havi kamatjából veszek egy notebookot és azzal fogok bemenni, a bajom van, mert nem tudom, milyen kockázatot jelentene a rendszer épségére nézve, ha használhatnák a hallgatók az alapvető Windowsos alkalmazásokat. Így viszont csak szívás van minden fronton, még az elsődleges - és a jelek szerint kizárólagos - célként említett internethasználat sem túlzottan kényelmes, hiszen az első szervizcsomag előtti verziójú Windows XP-kben megtalálható Internet Explorer annyira őskövületnek számít, hogy még egy nyamvadt popup-blocker sincs benne, ami különösen örömtelivé teszi mondjuk az Origó híreinek elolvasását.

Újabb fordulat a karddal átszúrt roma srác ügyében. Az egész cselekmény kezd lassan brazil szappanoperákra hasonlítani, most ugyanis az a tényállás, hogy véletlen baleset miatt csúszott át a kard a fiú hasán, és nem volt ott semmi összetűzés vagy oknélküli felnyársalás. Hmm, én várom a következő epizódot, amikor kiderül, hogy a buszsofőr szúrta át a srácot, mert nem vett jegyet... Mindenesetre elgondolkodtató, hogy miért éppen a sértett változtatja meg a vallomását, aki egyébként maga is sáros pár kisebb buli miatt.

Ennél csak az vált ki nagyobb disszonanciát, ami a minap történt valamerre. Egy tilosban horgászó fiú két kislányt mentett ki a mesterséges vízgyűjtő tóból, miután azok őt keresve belementek a vízbe és elmerültek. Egyiküket épségben kimentette, a másikat viszont már a mentősök sem tudták visszahozni az életbe. A nagy csavar a történetben az, hogy az életmentő fiút a rendőrök letartóztatták, mert kiderült róla, hogy több betörés és lopás miatt körözik. Ezek után ha egy "sáros" alak megmenthetne valakit, akkor biztosan nem fog segíteni...

Ma úgy terveztem, hogy reggel bemegyek az ISzK-ba webszótárakat nyúzni és anyagot gyűjteni az anyagtudomány házidolgozatomhoz, de egyszerűen nem bírtam felkelni hét órakor. Annyira nem, hogy egy pillanatra visszacsuktam a szememet, a következő pillanatban meg már fél tíz volt. Valahogy sikerült délig elhúznom a reggelizést, aztán elővettem a merevlemez legmélyebb bugyrából az angol fordításomat és megpróbáltam haladni vele valamennyit. Sokra ugyan nem jutottam, mert belefutottam pár makacsabb mondatszerkezetbe, amikkel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy ezeket elegánsan kihagytam és kerestem helyettük másik szövegrészt. Az továbbra is kétség tárgya, hogy miként leszek készen az egész hóbelevanccal jövő hétre...

Kora délután feljött valami rosszabb idő, dörgött az ég és fújt a szél, ettől én még álmosabb lettem. Nagyjából ennyi volt a napom, rém izgalmas volt, nem? Legalább visszaállt a vérnyomásom, békénhagyott a stressz is egy ideig, már el sem akartam hinni, hogy ekkora nyugi létezik a világon. És az az igazság, hogy ordítani tudtam volna a világra, hogy történjen már valami érdekes, de nem volt hozzá elég lelkierőm. A legszörnyűbb az volt, hogy este jöttem csak rá arra, hogy egész nap nem szólaltam meg. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magamat.

Délben visszavonatoztam Debrecenbe. Maga az út nem sok érdekességgel szolgált, viszont még indulás előtt sikerült felidegesítenem magamat az állomáson. 2005 van, Európai Unió, kicsiny országunkat valamennyire hozzáértő emberek irányítják oda, ahová ők akarják, éppen ezért módfelett kellemetlen, hogy jegy nélkül kellett felszállnom a vonatra, lévén Nyírbogdány állomáson egész nap mindössze öt órán keresztül van nyitva a jegypénztár, és ez sem egyetlen periódus, hanem kettő. Amúgy logikus, hogy éppen délben kell bezárni a boltot és korán reggel, illetve délután kell kinyitni, amikor a vonattal utazók 95 százaléka munkába megy vagy onnan jön hazafelé, és van bérlete. A többi utas meg verekedhet a kalauzzal menet közben, mert ő nem hiszi el, hogy tényleg azért nincs jegyem, mert fizikailag képtelenség volt hozzájutni. Végülis ki hallott már olyat, hogy nincs nyitva a pénztár? Én sem hinném el... Hab a tortán, hogy a kalauznál váltott menetjegy a buszhoz, villamoshoz, trolibuszhoz hasonlóan többe kerül, mint elővételben. A mai kalauz ezt vélhetőleg nem tudta, mert nagy nehezen ugyanannyit kért a jegyért, mint a pénztárnál szokás, igaz előtte kétszer megkérdezte, hogy diákjegyet kérek-e - mégis mi a fenét kérnék hátizsákkal a hátamon, kezemben jól láthatóan a diákigazolványt szorongatva. Hely nem volt, úgyhogy a kocsi peronján álltam, amint tettem azt előtte négy éven keresztül, középiskola alatt. Rendesen meg voltunk ám áldva az egész MÁV-val és ez évről-évre remekebb menetrendjeivel akkortájt is, iskolába menet már nem volt helyünk sosem, hazafelé pedig inkább ottmaradtunk az ajtó közelében, különben nem tudtunk volna leszállni, legfeljebb az ablakon kiugrálva.

Debrecenben az állomáson korábbi tapasztalataimat hasznosítva remek érzékkel kerültem ki az összes kunyerálót és hajléktalant, egyikük lassan fél éve kampányol ott, ugyanazzal a szöveggel, miszerint 80 forint kellene neki vonatjegyre. Eddig két magyarázatot ötlöttem ki a jelenségre. Az egyik szerint tényleg vonatjegyre gyűjt, amely egy európai körutazásra jogosít. A másik szerint viszont az a 80 forint egészen másra kellene neki, aminek sok köze nincsen az utazáshoz, sokkal inkább a toroknedvesítéshez.

A trolira felszállva másfél percen belül felhívta magára a figyelmet egy kisebbségi fiatalember, aki az első komolyabb kanyarnál leesett az ülésről. Visszakecmergett a helyére, aztán fontos filozófiai kérdéseket feszegető beszélgetésbe kezdett szintén roma utastársával. Útközben kiderült, hogy rokonok vagy jó ismerősök, volt ott szó mindenről, és helyettük is a hátuk mögött helyet foglaló nyugdíjas néni pironkodott. Amikor a fickó lezakózott az ülésről, elkáromkodta magát, az idősebb meg elkezdte elmesélni neki változatos vallási életútját. Elmondta, hogy aki előtte kiejti Isten nevét, azt ő egész egyszerűen leköpi, mégpdig azért, mert ő csak Istenben hitt, de csalódott benne. Véleményezte az egész egyházat is, legfőbb fájdalma az volt, hogy tehet az ember bármit az életében, hogyha halála előtt felmentik az összes bűne alól, éppen ezért ennek semmi értelme nincsen. A bűnökről aztán valamilyen csavarral áttértek a számukra elérhető közelségben élő emberek kitárgyalására, amelynek során a fél trolibusz utasai tudhatták meg, hogy a Gizi még mindig igencsak kapós, noha már 40 éves; az Erzsit pedig mindketten megnyomták már párszor, de az úgyis a környék k*rvája.

Ezek után hatalmas élmény volt a fülledt külvilágot magam mögött hagyni és belépni a totál lesötétített, hűvös lakásba, ahol nagy örömmel nyugtáztam, hogy hazautazásom óta nem járt benne senki, nem vittek el belőle semmit, viszont nem is tettek be semmit, pedig el tudnék viselni egy grátisz ADSL-kapcsolatot vagy egy plazmatévét. Elszaladtam bevásárolni, kiszellőztettem a szobában, aztán nekifogtam a számítógép rendberakásának. Első körben belöktem az XP telepítőlemezét, amin egyébként a Philips CD-RW 74 felirat díszeleg a mai napig, miközben teljesen jogtiszta az egész (Campus program rulz!), csak még nem jutottam el odáig, hogy rendes lemezre átírjam. Már majdnem elkezdtem a telepítést, amikor eszembe jutott, hogy rengeteg időt és boszúságot megspórolhatok magamnak, hogyha a fontosabb dolgokról másolatot készítek. Úgyhogy restart, belépés - útközben valahol eltűnt a loginképernyő is -, egyre több hiba, szerencsére a másolás még működik. Amit lehetett azt töröltem is, bár ezt némileg akadályozta, hogy a rendszergazdai jogokkal rendelkező fiókommal belépve nem lehetett használni a Programok hozzáadása/eltávolítása segédszeközt, gyári uninstallja meg nem mindennek van. Ezek után a rendszertelepítés hiba nélkül lezajlott, felraktam a programjaimat is szépen sorrendben, aztán kezdődhetett az egész folyamatban a legutálatosabb fázis, amikor minden alkalmazást és a Windowst kell beállítani. Az elején kicsit akadoztak a programok, erre átállítottam a lapozófájlt egy másik partícióra, meg kikapcsoltam az összes felesleges szolgáltatást - mindenáron kapcsolódni akart a kis drága a Windows Update webhelyhez, és addig nem hagyott békén, amíg le nem tiltottam a hálókártyát.

Feltelepítettem a Driv3rt is, csak azt nem tudom, minek. Talán azért, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy semmi jó nincsen benne. Ma este is - a blogírás előtt - legalááb fél órát elszórakoztam azzal, hogy a városban találtak egy építkezést és a buckákon meg a szanaszét hagyott felszerelések között ökörködtem a kocsikkal. Az viszont holtbiztos, hogy ha a napokon belül megjelenő San Andreast meghozza a posta - mert előrendeltem -, akkor a környékére sem fogok menni a Driv3rnek - főleg hogyha ismét helyszűkében leszek akkor. Kezdem érezni a korlátait ennek a 80 GB-os merevlemeznek, nem egyszerű spórolni a hellyel, ha hetente három DVD-nyi anyagot kölcsönöznek a spanok. A San Andreasszal csak annyi félelmem van, hogy vajon ugyanúgy le tud-e majd kötni azután, hogy fél éve megvan a PS2-es verzió? Remélem igen.

Emlékeim szerint tíz óra lehetett, amikor kikecmeregtem az ágyamból. Az ebédig hátralévő időt azzal töltöttem, hogy megírtam az E3-as cikkemet a Gamer Online-ra és rendet raktam a kutya rezidenciáján, ha már lusta, hogy összetakarítson maga után. Ebéd után F1 következett, tényleg izgalmas és szórakoztató futam volt, ismét visszatért az élet az F1-be, satöbbi... Utána leültem San Andreasozni, megcsináltam pár küldetést, ezek hamarosan felkerülnek a végigjátszáshoz.

Reggel 6:21 van, éppen négy óra telt el azóta, hogy hazaértem a kis túránkról. Néhány részletet egyelőre nem tudok hová tenni magamban, pedig most sem ittam - egy korsó sört nem lehet ivásnak nevezni, asszem, tőlem viszont ez már akkora teljesítmény, hogy nem is értem, miért nem kaptam érte valami plecsnit. A többiek sem áztak el különösebben, mindenki hazatalált magától. Tulajdonképpen annyit megért ez az este, hogy dumáltunk egy jót olyan dolgokról, amik máskor szóba sem nagyon kerülnek.

9:27-kor indul a vonatom hazafelé, addig már nem tudok aludni semennyit, úgyhogy elkezdek összecsomagolni meg reggelizni. Virslit főzök és teát mellé, üres belekkel rosszul esik az egyébként is kimondottam kényelmes, tiszta, frissen vágott fű illatával csábító vonaton utazni a magát átlagon felüli létszámmal képviseltető tajtmagyarral.

Egyszercsak hazaérek, útközben találkozok a múltkori keménylegénnyel, aki most valami nagyon érdekeset látott az útburkolaton, mert elég nagy erőkkel nézte a kövezetet. A kapun belépve szembetaláltam magamat egy bográccsal, amiben halászlevet véltem felfedezni. Tök jó, hogy az embernek vannak családtagjai, akik szombat délben ilyesmire adják a fejüket... A leves igazán nagyszerű volt, igaz nem láttam miatta az időmérőt Monacóból, de akkor momentán nem is érdekelt. Aztán éppenhogy végeztünk a halászlével - amiben a nevével ellentétben egy deka halász nincs, mint ahogy a gulyáslevesben sincsen gulyáslegény -, nagyapám bejelentette, hogy estére halaszthatatlan szalonnasütést ütemezett be a szűkebb család részére, kapott tehát a koleszterinszegény életmód egy hatalmas pofont a mai napon.