Ma úgy terveztem, hogy reggel bemegyek az ISzK-ba webszótárakat nyúzni és anyagot gyűjteni az anyagtudomány házidolgozatomhoz, de egyszerűen nem bírtam felkelni hét órakor. Annyira nem, hogy egy pillanatra visszacsuktam a szememet, a következő pillanatban meg már fél tíz volt. Valahogy sikerült délig elhúznom a reggelizést, aztán elővettem a merevlemez legmélyebb bugyrából az angol fordításomat és megpróbáltam haladni vele valamennyit. Sokra ugyan nem jutottam, mert belefutottam pár makacsabb mondatszerkezetbe, amikkel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy ezeket elegánsan kihagytam és kerestem helyettük másik szövegrészt. Az továbbra is kétség tárgya, hogy miként leszek készen az egész hóbelevanccal jövő hétre...

Kora délután feljött valami rosszabb idő, dörgött az ég és fújt a szél, ettől én még álmosabb lettem. Nagyjából ennyi volt a napom, rém izgalmas volt, nem? Legalább visszaállt a vérnyomásom, békénhagyott a stressz is egy ideig, már el sem akartam hinni, hogy ekkora nyugi létezik a világon. És az az igazság, hogy ordítani tudtam volna a világra, hogy történjen már valami érdekes, de nem volt hozzá elég lelkierőm. A legszörnyűbb az volt, hogy este jöttem csak rá arra, hogy egész nap nem szólaltam meg. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magamat.