Reggel 6:21 van, éppen négy óra telt el azóta, hogy hazaértem a kis túránkról. Néhány részletet egyelőre nem tudok hová tenni magamban, pedig most sem ittam - egy korsó sört nem lehet ivásnak nevezni, asszem, tőlem viszont ez már akkora teljesítmény, hogy nem is értem, miért nem kaptam érte valami plecsnit. A többiek sem áztak el különösebben, mindenki hazatalált magától. Tulajdonképpen annyit megért ez az este, hogy dumáltunk egy jót olyan dolgokról, amik máskor szóba sem nagyon kerülnek.

9:27-kor indul a vonatom hazafelé, addig már nem tudok aludni semennyit, úgyhogy elkezdek összecsomagolni meg reggelizni. Virslit főzök és teát mellé, üres belekkel rosszul esik az egyébként is kimondottam kényelmes, tiszta, frissen vágott fű illatával csábító vonaton utazni a magát átlagon felüli létszámmal képviseltető tajtmagyarral.

Egyszercsak hazaérek, útközben találkozok a múltkori keménylegénnyel, aki most valami nagyon érdekeset látott az útburkolaton, mert elég nagy erőkkel nézte a kövezetet. A kapun belépve szembetaláltam magamat egy bográccsal, amiben halászlevet véltem felfedezni. Tök jó, hogy az embernek vannak családtagjai, akik szombat délben ilyesmire adják a fejüket... A leves igazán nagyszerű volt, igaz nem láttam miatta az időmérőt Monacóból, de akkor momentán nem is érdekelt. Aztán éppenhogy végeztünk a halászlével - amiben a nevével ellentétben egy deka halász nincs, mint ahogy a gulyáslevesben sincsen gulyáslegény -, nagyapám bejelentette, hogy estére halaszthatatlan szalonnasütést ütemezett be a szűkebb család részére, kapott tehát a koleszterinszegény életmód egy hatalmas pofont a mai napon.