Határozottan úgy gondolom, hogy azon a bizonyos március tizenötödikei napon meglehetősen szép idő volt. Ezt több oldalról alá tudom támasztani, például rossz, hideg időben az emberek nem szívesen tömörülnek az utcán; rossz, hideg időben a heves ifjak nem döntenek úgy, hogy máma forradalmat csinálnak. Aztán lehet, hogy Petőfi és baráti köre ugyancsak elszánt alakokból tevődött össze. Mármint Petőfi önmagából tevődött össze, teccikérteni... Petőfi, és nyilván nem a stad... csarnok.

Szóval ma ünnep van, ami azt is jelenti, hogy nincsen nyitva S.E.M.M.I. a világon. Ennek megfelelően tegnap egyetemi elfoglaltságaim végeztével a közért felé vettem az irányt, ahol is némi kenyeret óhajtottam vásárolni bendőm számára. A polcon kettő darab szottyadt és száraz zsömle reprezentálta az üzlet teljes pékárukészletét, de fű alatt lehetett hallani, hogy "már úton van..." Annyira úton volt, hogy egyszercsak nagy csilingeléssel megérkezett a friss, langyos kenyér, amelyet azon nyomban elkezdtek a konyhásnéniknek is beillő illetékesek szeletelni. Ebben az a jó, hogy nevezett illetékesek minden mondata úgy volt szerkezetileg kialakítva, hogy mindenképpen szerepeljen benne a "pedig nekünk nem kötelességünk szeletelni a kenyeret" kitétel. No, nem mintha kértem volna a szeletelést, legalábbis megbízható nyelvészprofesszorok állásfoglalása szerint a "Fél kiló kenyeret kérek." mondat nyomokban sem tartalmaz sem undorító nyugatias nyelvi elemeket, sem pedig bárminemű utalást a kenyér szeletelt avagy egész mivoltára vonakozólag. Mindegy, bökte a csőrömet, háp.

Ha nem volna olyan fejlett időmérő szerkezetünk, mint a naptár, akkor is lehetne tudni, hogy melyik nap ünnepnap, munkaszüneti nap, ugyanis ekkor több dolog is megfigyelhető. Elsőként: a világon található összes, családi, tanulságos, állatos és erőszak light jellegű filmek jogaival rendelkező jogi személy veresre dörgöli a markát, mivel a magyar televíziócsatornák ügyesen bevásárolnak ilyen napokra a jobbnál jobb, tündibündi alkotásokból, hogy a néző - ki tudja, hanyadszor - megtudhassa: egy idiótákból toborzott akármilyen sportcsapat simán legyőzi a nagyobb, ügyesebb és persze rossz nézésű, mondhatni gonosz ellencsapatot, ha edzőjük a szünetben megfoghatatlan dolgokról zagyvál nekik (pl. tüzes vas...). Arról sosincsen szó, hogy hülyeségekre mindig van pénzük, dehát nem politikai műsor volt ez, ugye. Viszont teljesen korrekt az, ha iskolából összeparancsolt suhancokat kiállítanak valami eszement nevet viselő tornán a két méteres, kellemesen debil kinézetű izlandi jégkorongozók ellen. Ünnep, nem?

Ilyenkor tud hasznos lenni, ha az ember rátalál a merevlemezén kallódó Half-Life 2-re, amelyre nem is annyira nehéz ráakadni, hiszen nálam nincsen rendetlenség, de ha mégis az lenne, akkor is bővel elég megkeresni a legnagyobb méretű mappát: tutira ez lesz az. Aztán az sem rossz elfoglaltság, ha az egyszeri usernek elege van abból, hogy oprendszer telepítés után a fél élete elmegy arra, hogy a szükségtelen cuccokat kihajigálja a lomtárba, és ezt megunván úgy határoz, hogy ő bizony csinál egyedi telepítőlemezt, ami nemcsak hogy 200 Mb-nyi helyen elfér, hanem még a rengeteg pucolnivalótól is megszabadítja azzal, hogy nem rakja fel azokat, merthogy nincsenek rajta a lemezen. A maradék fél gigabájtra meg elfér pár fontosabb telepítőcsomag, de akár OEM szoftverként is beágyazhatóak bizonyos programok a telepítőbe, így elképzelhető az idő szűkében leledző user öröme, amikor az alig húsz perces telepítési procedúra végeztével friss, ropogós rendszerén máris elérhető a totális kommandós vagy a gyújtogatós császár, szíve pedig különösen repesni kezd a 600 Mb körüli méretűre zsugorodott Windows mappa láttán.

Első nLite-os kísérletem eredménye jelenleg virtuális gépként tengeti tesztidőszakát, úgy tűnik, hogy nem szedtem ki semmi olyat, amire szükségem volna később, persze az üresjárat esetén atomkutatásra átváltó jelenlegi rendszert nem bolygattam meg, mert ünnep van. Ez majdnem olyan jó indok, mint a csütörtök. Komolyan.

Fejgeom előadáson lenni jó, minden alkalommal egyre több információhoz jutunk a közvetlen környezetünk matematikai megközelítéséről. Például hogy miért nem tudunk parabolaívet vagy ellipszisvonalat rajzolni. Nem tudunk? Dehát tudunk! - hördülnek fel mindazok, akik tudnak. Nos, ők tévednek. Valójában egyenes vonalat is kizárólag azért tudunk rajzolni, mert van vonalzónk. Körvonalat körzővel lehet húzni. De sem parabolazőnk, sem ellipsziszőnk nincsen, ember meg még nem élt addig, hogy korlátos intervallumon belül egy parabola összes pontját ábrázolni tudja. Talán a nyugilények képesek ilyesmire, csak hát náluk a felismerés okozta döbbenet is annyi ideig húzódik, hogy mire arcukon megjelenik a megfelelő kifejezés, az emberiség régen megöli magát a tévéreklámokkal.

A Fejgeommal egyetlen baj van: ZH-t kell belőle írni. Még nagyobb baj, hogy ez ma esedékes. Hát, túléltem már el nem érhető szervereket is, talán ebbe sem döglök bele. Ha meg mégis, akkor jó lesz nektek kitalálni, hogy mivel pótoljátok az ezen helyen magatokévá tett folyamatos szórakozást. A ZH érdekes volt. Érdekes, mert a hat feladatból háromra rögtön tudtam a választ, a másik háromra meg egyáltalán nem; ez bajosan közel van az ötven százalékos álomhatárhoz.

Ezután az ISzK-ba helyeztem át magamat, hiszen határidő, programbeadás, idegbaj. Odafent ofkorsz WarPriestet találom, aki a nap jelentős részét ott töltötte hasonló célzattal. Tesztelem a tegnap este kiokoskodott programot, de legnagyobb odaadásom ellenére sem bírom úgy módosítani, hogy a tesztelést végző szkript elfogadja. Este végre megnézem a 24 első évadjának utolsó részét. Hát, nem is tudom. A szenátor érthető döntést hoz, Jack meg levezeti a napi feszültséget némi lövöldözéssel, miután picit elborul a fejében a termosz. Szóval, valahogy mást vártam. Nem derült ki például, hogy [censored] kinek dolgozott valójában, pedig biztos érdekes lett volna, ha már egyszer annyi mindent kitaláltak az ügy érdekében, meg beépült, meg minden, meg egyáltalán. A második szezon viszont rögtön felkerült a gépre, szóval nem lettem addikt, egyáltalán...

Mielőtt a cím láttán kedves olvasóim (a továbbiakban: ti, azazhogy izé... Önök) hirtelen felindulásból az oldal rögvest végrehajtandó elhagyása mellett döntenek, szeretném mindenki számára világossá tenni, hogy - akárcsak a DE-IK-n - az nem úgy van. Mostan nem aktatologató, bizottságlétrehozó, tartózkodommal szavazó, Parlamentben újságot olvasó, négyévente plakáton és szórólapon mosolygó emberekről lesz szó, habár, amint a példa mutatja, nem lehet másról szó úgy, hogy róluk nincsen szó, ami valamilyen szinten nonszensz és abszurd, akárcsak ők maguk.

Most, hogy a médiafigyelésre berendezkedett aktivistáktól az előző, jelentős agyi folyamatokról és szellemességről bizonyságot tevő bekezdéssel megszabadultunk, ideje rátérni a bejegyzés lényegére, amely - az utóbbi idők bejegyzéseihez képest - meglepően alacsony mennyiségben tartalmaz programozás-koncentrátumot, WarPriesttel ISzK-ban ülés-faktort és állandósulni látszó idegrángást egy kétbetűs rövidítés hallatán, amelyet le sem merek írni, mert véletlenül elfelejtem a bejegyzés visszaolvasásakor ignorálni, és valami bajom esik a végén.

Az előző bekezdésben megint jelentős lépést tettünk előre a fő csapásirány megismerése felé, ezen a ponton elég sunyi dolog lenne tőlem, ha egyszerűen folytatnám még párszáz karakteren át az általános ködösítést és a végén derülne csak ki, hogy semmi mondanivalóm nincsen mára. Szerintem örülnétek... örülnének. Önök. Akárcsak én.

Hogy a magvas politikai mondanivalót letudván ténylegesen rátérjek arra, ami miatt egyáltalán elkezdtem a politikáról írni, bele kell kevernem az eszmefuttatásba az arabokat is. (Médiafigyelőnk már nyomkodja is a telefonon a számokat.) Nem tehetek róla, a bahreini királyság arab állam. (Médiafigyelőnk törli a hívást.) Kérdem én, mink nem volt nekünk télen? Melegünk, nyugtunk és Forma-1-ünk. Az utóbbi az érdekes.

Mert ugye bevezetik az új szabályokat, fényéveket lassulnak a versenyautók, újra van gumicsere verseny alatt, meg olyan furmányos időmérő rendszer, hogy szerintem maguk a csapatok sem mindig tudják majd, hogy van-e levegő a pneumatikus csavarkulcs tartályában, avagy nincsen. Vannak újoncok is, full japán istálló (a pénzük azért arab, úgy sejtem...), Keke Rosberg egykori világbajnok fia, Massa a Ferrariban, Barrichello a Hondában, majdnem V8-as motorral szerelt Minardik... amiket hivatalosan Scuderia Toro Rosso Cosworthnak hívnak, és én nagyon örülnék, ha Palik atyánk ezt a teljes nevet használná minden esetben, amikor ezen csapat autója a képernyőre kerül és nem tévesztődik össze mondjuk a kvázi ugyanilyen festésű McLarennel.

Namost, kedves bahreini barátaink egészen korrekt kis teadélutánt raktak össze erre a futamra, hiszen volt izgalom - vajon téved-e a Palik, vajon belesül-e a mondatába a Gyuszi, vajon izmosabb lett-e Szujó Zoltán rövidnadrágból kivillanó lábszára a Dominó-nap óta, ezek mellett pedig zajlott egy futam is, még akkor is, ha Héder Barna remekül alakította a stúdióban a teljesen sügérnek gondolt, ugyanakkor SMS-küldésre kárhoztatott egyszeri nézőt. Mert játszani azt kell, kötelező, küldjed be a választ és otthonodban fog veled kezet Ralf Schumacher, ha már egyszer a versenyen nincsen semmi dolga.

A futamról. Sajnáltam, hogy Kimi Raikkönen kiskorában kihúzta a jóskártyák közül azt, amelyiken a mechanical failure felirat volt, enélkül ugyanis tavaly verte volna agyon a világot, most meg megint nem volt szerencséje a srácnak, meg is értem, hogy időnként olyan egészen alkoholos bulvárfotók jelennek meg róla. Azért szépen felcucmorgott a harmadik helyre, gondolom közben párszor beszólt rádión a csapatnak, hogy megkérdezze, nem 2005-öt írunk-e még mindig. A Ferrarit szerintem valóban meglepte saját teljesítménye, éppen ezért nem bírtak kitalálni valami ütősebb taktikát. Mert nem sokon múlt, annyi szent. Mondjuk Massát sajnáltam amiatt a kicsúszás miatt, kíváncsi lettem volna, hogy mit tudott volna kezdeni magával a mezőny elején. Alonso pedig azt tette, amit tavaly - szerintem Raikkönenhez hasonlóan ő is megkérdezte a dátumot... -, ment, mendegélt, begurult a célba, örült. Arra a Nico Rosberg gyerekre meg érdemes lesz odafigyelni, ha egyszer Raikkönennek lesz annyi működőképes autója, hogy nyerjen velük egy bajnoki címet, akkor nem csak Alonso ellenében kell majd megvédenie.

Ez volt hát Bahrein Nagydíja, köszönjünk el kedves arab barátainktól egy évre és gondoljunk bele, milyen szép és jó dolog vasárnap este geometriát tanulni és megírni az ötödik, utolsó programozás házi feladatot.

(A régi archívumban két 381. posztot leltem. Ezerhatszázvalahány poszt sorszámának átjavítása helyett inkább ezt a kettőt tömbösítettem.)

Hozom a lapátot és mindent kilapátolok vele. Különösen a havasesőt, amivel tegnap délután Észak még megpróbált betámadni. Annyit azért elért az akcióval, hogy ismét friss hólében tocsog egész Debrecen, a cipőkereskedők örülnek, mert az a löttyedt sz*r tönkreteszi a csukákat. Nem örültek viszont azok a közalkalmazottak, akiket a hét minden napján kizavartak a főnökeik vizet gereblyézni: ez hót komoly, nyolcan megrohannak egy tócsát és addig piszkálják, amíg az kínjában vagy elfolyik a csatornába, vagy vékony filmréteget alkotva szétterül a járdán, hogy reggel el lehessen csúszni rajta.

Ennél sokkal fontosabb, hogy tegnap reggel elcsábítottak az edzőterembe. Lehet nevetni: Nfol és az edzőterem. Nfol és a futópad. Nfol és a súlyzók. Volt ott mindenfajta okos gépezet is, olyan izomcsoportokat mozgattak meg, amiknek a létezéséről egészen addig nem volt fogalmam, amíg ma reggel arra nem ébredtem, hogy a jobb karom nem hajlandó kinyújtózni és más egyéb helyeken is a szokottnál komolyabb az ellenállás. Jó lenne erre, pontosabban, ennek az előszelére fogni a tegnap esti elrontott Kalkulus minizéhát, de most minek hazudjak magamnak...? Mindegy. Kalkulus előadás alatt a dolgok bonyolódtak, megismertük a Jóisten valószínűsíthető gondolatmenetét, amelynek lényege, hogy Isten nem euklideszi térben gondolkozott a világ teremtésekor, hanem valami egészen másban, aminek most nem jut eszembe a neve, de nyílt gömbök és határpontok mindenképpen voltak a környéken.

Előadás, és az azutáni IszK-ban eltöltött kellemetességes óra után hazaindultam, hogy úúú, áááá, megnézem az utolsó részét a 24 első évadjának. Komolyan készültem rá. De tényleg. Aztán mégsem néztem meg, hanem helyette azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne értelmes magyar megfelelőt találni a bottom line kifejezésre, illetve addig szórakoztam a C mutatóival, hogy már a konyhára is egy mutatót állítottam, hogy oda tudjak menni. Közben az izmok tovább lázadoznak, valahogyan levettem magamról a pulóveremet, de hogy miként fogom visszavenni, amikor indulok az állomásra... azt nem tudom.

Mire végiggondoltam, hogy jövő héten mi minden finomság lesz "odabent", már indulhattam is a megálló felé. Kis híján fényképeztem egy nagyon érdekeset, de aztán mégsem lett fotó, mert túl nagy volt a nézőközönség. Majd legközelebb. A vonaton az a helyzet, hogy ha nem akarsz senkivel semmiről beszélgetni az út során, akkor száz százalék, hogy olyan útitársakat kapsz, akik viszont még pénzért sem fognák be, viszont legalább olyan dolgokról próbálnak beszélgetni, amik téged abszolút nem érdekelnek még erős izgalmi állpotban sem. Kedves öreg nénike érdekes infókat osztott meg az egyre kevésbé lelkes közönséggel, kiderült például ama fegyvertény, hogy a nénike Pest óta megevett egy fél kiló kenyeret és ugyanennyi fokhagymás kolbászt; nos, ezen tény megmagyarázott néhány furcsaságot.

Egy dologra mindenképpen jó az izomláz: megfontolttá tesz. Erősen meg kell ugyanis fontolni, hogy milyen mozdulatokat tesz az ember, milyen sebességgel és főleg: meddig. Még jó, hogy nem vagyok artista, bár a trolin a szokásos, kapaszkodók és csövek ellenében életbenmaradásért vívott küzdelem most különösen intenzív volt. Viszont még ez sem menti meg a világot tőlem, kár reménykedni...

(Leme)nőnap

Szóval az úgy volt, hogy én még idejében elkezdtem reggelire befalni a kettő darab töltött zsemlémet, viszont közben annyira bambultam a világra, hogy elment az idő, és sürgősen el kellett döntenem, hogy eszek vagy Programozás gyakorlatra megyek. A válságstáb kockázatelemzése alapján úgy döntöttem, hogy a még rágási fázisban leledző falatokkal végzek, a második zsemlét becsomagolom és magammal viszem, hátha éhenhalok a nagy tudományok befogadása közben. Gondoltam ezt mindenképpen megemlítem.

A gyakorlat viszonylag informatív volt, viszont jövő héten nem lesz, mert tizenötödike, és ugye akkor baromira meg fogja érni fél nap alatt hazamennem fél napra, mert tanítás nem lesz ugyan, de kedden estig vagyok, és csak szerda reggel tudnék hazamenni már - merthogy utálok este vonatozni. Nagyon. De erről majd lesz szó akkor, amikor szó lesz róla, tehát nem most. Szillogizmus. Nfolnak nincs ideje bejegyzést írni, tehát nincs bejegyzés. Most van bejegyzés. Mi a következtetésünk? Nfolnak van ideje. Úgy van.

Ma elvileg nőnap is van, mindenütt ezerrel megy a kampány. Mármint nem a választási, hanem a nőnapi kampány. Bár akár a választási is mehetne ezzel együtt, például a maszop szegfűt osztana az Oktogonon, a fikusz ételszobrászok által összevagdalt narancsot, az emdéef aktivistái egész nap Dávid Ibolyát köszöntgetnék. Bajban volna viszont az eszdéesz, mert ők mit adjanak? Influenzamentes madarat? Kuncze Gábor félakt-fotókat? Ja, és ugye láttátok már a "Több SZDSZ - kisebb állam" feliratú plakátokat? Vazze, ekkora baklövést... Kisebb állam: második Trianon, vagy hogy? Ofkorsz tudom, hogy nem erről van szó, csakhogy és de, illetve, dehátmégiscsak... Nőknek tehát nőnapot, mindenkinek pedig öt perc alatt kitalált és ennélfogva ultrasz*r egypercest:

- Halló... kicsodát?... én vagyok... Karcsi?... jaa, Karcsi!... igen, régen nem beszéltünk... megváltozott a hangod is... család jól van?... remek... ők is... már főiskolás... repül az idő... miben?... hát hogyne segítenék... bármit... bármikor... nem probléma... tudod, hogy mindig... mondom, bármit... és hol van ez?... olyan lent?... végülis... nem, nem jelent gondot... szívesen... mennyi?... ajjaj... kicit sok az, nem?... legfeljebb többen megyünk... aha... kikkel?... nem... velük inkább nem... a Feriékkel?... velük méginkább nem... ha lehet... nem... az kizárt... semmiképp nem megyek a Janival... és mikor van ez?... olyan hamar?... és csak most szólsz?... hát... szólhattál volna korábban is... nem tudom... megbeszélésen... nem, lehetetlen áttenni... máskor nem jó?... így nem... ez van... sajnos... majd legközelebb... persze... tudod hogy mindig... hogyne... akármikor... szevasz.
- Ki volt az, Gábor?
- A magyar demokraták. Azt akarták, hogy menjek én is a négypárti tévévitára.

(Akinek homályos a szereplők kiléte, az nézzen meg egy híradót, vagy kérdezzen meg MSN-en. :-)

And now, for something completely different. Valószínűleg Dennis Hopper soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer egy két éve halottnak hitt szerb hadurat fog játszani tökéletes balkáni akcentussal. Az az ember... nagyon ott van. Én meg itt:

Jelena? Why are you calling? * sír *

Csütörtökön írtam ide utoljára. Ma hétfő van. Eltelt közben három és fél nap. Három és fél olyan nap, ami lehetett volna sokkal jobb kicsengésű is, mint amilyen lett. Az élet a legsokoldalúbb forgatókönyvíró, de ez nem mentség a pofánverés ellen.

Kezdődött azzal, hogy péntek reggeli felébredésemtől kezdve egész nap görcs állt a nyakamban. Ennek (is) köszönhetően a szokásos Kalkulus 2 előadásra a mutatott formámnál jelentősen alacsonyabb aktivitási szintre visszaesve érkeztem, valamint közvetlen környezetemet - mind az egy embert, aki WarPriest, és akit egész hétvégén nem láttam MSN-en - tízpercenkénti menjünk! felszólításokkal szórakoztattam. Óra után még felnéztem az ISzK-ba, ahol semmi értelmeset nem csináltam. Illetve mégis, mert megtekintettem az Új Feladatsort^TM, amitől újfent hajletételre került sor.

Szombaton a délelőtt elment a bevásárlással, amit a TECSO-ban ejtettünk meg, és ahol nagy bánatomra semmi különöset nem láttam, pedig direkt figyeltem mindenre. Vazze, Nyíregyházán még a polc manager helyett is polcszervíz van írva a mellényre... Délben Totalcar, az idei évben először új műsorral, új nyitócímmel, új dizájnnal és BMW Z4M-mel. Jó volt. Később ismét megpróbáltam Logos nevezetű gépemre Linuxot telepíteni, amely művelet annyira kényes, hogy nemcsak a Linuxot nem sikerült feltenni, hanem még a Windows XP-t sem tudtam beindítani, mert GRUB bácsi kiírta, hogy Error 17, és mivel nem hordok magamnál kinyomtatott GRUB manuált, a gépre meg nem lehetett bejutni, nem tudtam feltérképezni a hiba okát. Az ezt követő három óra el is ment azzal, hogy az XP-t működőképessé tegyem legalább annyira, hogy még este bírjak vele netezni, és felvéstem az emlékeztetőmbe, hogy mielőbbi újratelepítés indokolt.

Közel problémamentes működést sikerült kicsikarni belőle, bár nemegyszer váltott át a monitor színképe egyfajta inverzre, és csak a fekete, fehér, sárga színek voltak elérhetőek pár pillanatig, aztán visszaállt, aztán megint elmentek a színek... Ez sem gátolt meg abban, hogy S@tival alaposan elbaromkodjunk, miközben odakint ismét elkezdett havazni.

Szeretnék tisztázni egy dolgot, nehogy félreértés legyen belőle. Alapvetően, az év jelentős hányadában semmi bajom nincsen a hóval. Nyáron például egyáltalán nem zavar. De most még nincs nyár. Március van vazze! M-Á-R-C-I-U-S. Többet ne essen a hó decemberig. Kedves hócsináló vállalat odefent: ha még esik hó márciusban, fel lesz tolva a hólapát. Oda. Tolólappal befelé. Igény szerint megforgatva. Period, vagy mi...

Igazán ekkor kezdett el elfajulni ez a hétvége. Anyukámnak iszonyatos módon elkezdett fájni a veséje, ezért apukámmal előbb a szomszéd község orvosi ügyeletére mentek, majd mivel az ott kapott ellátás mondhatni sz*rt sem ért, bementek a kórház sürgősségi osztályára, ahol bent is tartották éjszakára. Apukám éjjel fél háromkor érkezett haza, elmondta, hogy mi a helyzet. Vasárnap reggel hét órára kellett visszamennünk anyukámért, azaz hatkor keltünk, azaz aludtam kemény három órát. Szerencsére az orvosok nem tartották bent anyukámat, úgyhogy haza is jöhetett velünk, azóta semmi baja szerencsére.

Fiatal volt még a reggel, úgyhogy gondoltam nem követek el végzetes hibát azzal, ha elkezdek programozni, merthát a beadási határidő következő hétfő, tizenharmadika, ami azért is jeles nap, mert Fejgeomból is zéhát írunk, csak hogy jó legyen nekünk. Nos, tévedtem. Sikerült összeraknom két programot, ami nem működött megfelelően, sikerült beleszaladni egy végtelen ciklusba meg két segmentation faultba is. Közben odakint esett a hó, nagy, sűrű, undorító pelyhekben.

Délután visszaindultunk Debrecenbe, autóval. Mivel vasárnap délután van, és erősen havazik, a közútkezelő b*szik dolgozni: hetven kilométer megtétele során láttam összesen öt hókotrót és sószóró gépet, ebből három Nyíregyházán ment egymás mögött a legjobban megtisztított körúton, kettő meg egy buszmegállóban állt a semmi közepén. Így hát igen mókás dolgok voltak, átlagsebesség lakott területen belül 30 km/h, kívül majdnem 50 km/h. A négyes főút négy darab keréknyomból és az azt körülvevő végtelen fehérségből, nameg a rajta autózó normálisok mellett néhány elmebeteg f*szkalapból áll, akik meglátták a lehetőséget a csúszós, kerékmegvezetős latyakban, azután pedig erősen csudálkozni kezdtek, amikor is előzés közben egyszercsak elkezdett szitálni a gépsas alattuk. Továbbá felfigyeltem ama nem elhanyagolható tényre, miszerint a délnémet autóipar remekeiben a komputer - amelyet szigorúan komputernek kell ejteni és nem kompjúternek, Bácsó tanár úr ajánlásával - rendelkezik egy figyelmeztető funkcióval, amely akkor aktivizálódik, ha az autó tartósan halad alacsony sebességgel. Ilyenkor hangjelzés és élőbeszéd figyelmezteti a vezetőt, hogy taposson belé, mer’ felforr a hűtővíz a motor gyári lefojtása miatt; úrvezetőnk pedig mit tehet a technika ellenében: rálép a gázpedálra, oszt’ megyen. Ugyanez figyelhető meg némely ukrán rendszámú zöldségesmercinél is, pedig azokban nincsen is komputer :o.

Mire Debrecenbe értünk, nekem konkrétan görcs állt a lábamba attól, hogy a pedál nem volt a megszokott mélységig benyomva, a kocsi eleje pedig átalakult egy tetszetős jégtömbbé, ami azért jó, mert az életben nem tudják a rendőrök felírni a rendszámot, mivel ilyen időben a rendőrök sem hülyék, hogy kiálljanak ügyelni. Estig remekül elütöttem az időt azzal, hogy fejben programoztam - ha sokáig nézi az ember a plafont, egy idő után könnyedén oda tudja képzelni a kódsorokat. A sok gondolkozást a ma már rosszul megírt két program ismételten rossz megírása követte, ekkor döntöttem úgy, hogy a mai napon már nem is próbálok belekezdeni valamibe, mert minek.

De ezzel még nem volt vége. Csöng a telefon: anyukám hív. Első gondolatom persze az volt, hogy biztos megint rosszul van, vagy valami, de nem erről volt szó. Aki eddig azt hitte, hogy ez a bejegyzés a nulla darab vicces megjegyzés ellenére mégis lehet vidám, azt el kell szomorítsam: ettől a ponttól kezdve csakis szomorúságra okot adó dolgok lesznek. Gondoltam szólok előre. Anélkül, hogy bárkit is traktálnék a néhol balladai homályba vesző részletekel: egy (a szó szoros és átvitt értelmében is) távoli, hosszú ideje betegeskedő rokonom kapott ma választ arra a kérdésre, hogy mi van az életen túl. Remélem ez a fogalmazásmód nem sérti senki lelki békéjét. Ez a sajnálatos esemény annyiból van befolyással az életemre, hogy bár én magam az illetőt összesen négyszer, ha láttam életemben - mivel tizenakárhány éve Kanadában élt, ez nem csoda -, viszont anyukám és nagymamám eléggé közel álltak hozzá, úgyhogy ha szabad ilyen csúnyát mondanom, gondolnom: icipicit örülök, hogy ez a hír nem akkor érkezett, amikor még otthon voltam; valószínűleg nem tudtam volna kellőképpen reagálni az egészre, és különben sem szeretem, ha hozzátartozómat sírni látom. Ezzel együtt nem lesz egyszerű a következő otthon eltöltött hétvége...

Most pedig folytatom egy szintén szomorú gondolattal. Mint említettem, utoljára csütörtökön volt bejegyzés, na meg ma. Ilyen előfordult már máskor is, eltűntem egy időre, aztán viszont több bejegyzés is felkerült, volt mit olvasni, satöbbi. Persze hogy volt bejegyzés, mert attól függetlenül minden egyes nap megírtam, amit meg akartam írni. Ezúttal ez másként volt, és ami a fő probléma: nem éreztem késztetést arra, hogy blogot írjak. Egyáltalán nem. És ez megrémít. Ha jobban belegondolok, az elmúlt két hétben - kb. mióta elkezdődött a félévi hajtás - nagyon kevésszer éreztem azt, hogy van értelme blogot írnom, hogy van miről írnom egyáltalán. Napok jönnek egymás után, minden héten elmesélem az órarendemet - már biztosan mindenki kívülről fújja, WarPriestnek nem ér :) -, halál unalmas az egész, kivéve, ha elgurul valami, és megszalad a billentyűzet. De ilyen ritkán van, és akkor sem mindig. Nem tudom, mitől van ez: én magam is ráuntam a naplóírásra, nem akarlak titeket untatni a szürke hétköznapokkal, vagy csak éppen átélek egy kisebb alkotói válságot, amiből kilábalok hamarosan jól, és akkor megint a régi leszek; nem tudom, meglátjuk, elválik. Adopt, adept and improve. Úgyhogy most kicsit váltok: nem tervezek minden napra bejegyzést, viszont ha történik valami megosztásra érdemes, azt nem fogom elhallgatni előletek. Kíváncsi vagyok, meddig bírom majd...

Remélem senkit nem rémisztettem meg ezzel a borúsra forduló bejegyzéssel; remélem továbbra is érdekesnek, olvasásra érdemesnek fogjátok tartani ezt a blogot, és remélem, hogy legközelebb már vidámabb dolgokról tudunk cseverészni. Addig is tekintsétek meg az eddig titokban tartott választási plakátok tömkelegét az SG fórumon a Rosszabbul Photoshoppolunk... című topikban, a saját kreálmányomat rögtön ezen sorok alatt, és ha egy panther112 nevű véglény megpróbál bekóstolni, mert neked nem Van Gogh a háttérképed, akkor nagy lendülettel ignoráld, mert troll, a rosszabbik fajtából. Ahoj folkz, let the agent speak!