Határozottan úgy gondolom, hogy azon a bizonyos március tizenötödikei napon meglehetősen szép idő volt. Ezt több oldalról alá tudom támasztani, például rossz, hideg időben az emberek nem szívesen tömörülnek az utcán; rossz, hideg időben a heves ifjak nem döntenek úgy, hogy máma forradalmat csinálnak. Aztán lehet, hogy Petőfi és baráti köre ugyancsak elszánt alakokból tevődött össze. Mármint Petőfi önmagából tevődött össze, teccikérteni... Petőfi, és nyilván nem a stad... csarnok.

Szóval ma ünnep van, ami azt is jelenti, hogy nincsen nyitva S.E.M.M.I. a világon. Ennek megfelelően tegnap egyetemi elfoglaltságaim végeztével a közért felé vettem az irányt, ahol is némi kenyeret óhajtottam vásárolni bendőm számára. A polcon kettő darab szottyadt és száraz zsömle reprezentálta az üzlet teljes pékárukészletét, de fű alatt lehetett hallani, hogy "már úton van..." Annyira úton volt, hogy egyszercsak nagy csilingeléssel megérkezett a friss, langyos kenyér, amelyet azon nyomban elkezdtek a konyhásnéniknek is beillő illetékesek szeletelni. Ebben az a jó, hogy nevezett illetékesek minden mondata úgy volt szerkezetileg kialakítva, hogy mindenképpen szerepeljen benne a "pedig nekünk nem kötelességünk szeletelni a kenyeret" kitétel. No, nem mintha kértem volna a szeletelést, legalábbis megbízható nyelvészprofesszorok állásfoglalása szerint a "Fél kiló kenyeret kérek." mondat nyomokban sem tartalmaz sem undorító nyugatias nyelvi elemeket, sem pedig bárminemű utalást a kenyér szeletelt avagy egész mivoltára vonakozólag. Mindegy, bökte a csőrömet, háp.

Ha nem volna olyan fejlett időmérő szerkezetünk, mint a naptár, akkor is lehetne tudni, hogy melyik nap ünnepnap, munkaszüneti nap, ugyanis ekkor több dolog is megfigyelhető. Elsőként: a világon található összes, családi, tanulságos, állatos és erőszak light jellegű filmek jogaival rendelkező jogi személy veresre dörgöli a markát, mivel a magyar televíziócsatornák ügyesen bevásárolnak ilyen napokra a jobbnál jobb, tündibündi alkotásokból, hogy a néző - ki tudja, hanyadszor - megtudhassa: egy idiótákból toborzott akármilyen sportcsapat simán legyőzi a nagyobb, ügyesebb és persze rossz nézésű, mondhatni gonosz ellencsapatot, ha edzőjük a szünetben megfoghatatlan dolgokról zagyvál nekik (pl. tüzes vas...). Arról sosincsen szó, hogy hülyeségekre mindig van pénzük, dehát nem politikai műsor volt ez, ugye. Viszont teljesen korrekt az, ha iskolából összeparancsolt suhancokat kiállítanak valami eszement nevet viselő tornán a két méteres, kellemesen debil kinézetű izlandi jégkorongozók ellen. Ünnep, nem?

Ilyenkor tud hasznos lenni, ha az ember rátalál a merevlemezén kallódó Half-Life 2-re, amelyre nem is annyira nehéz ráakadni, hiszen nálam nincsen rendetlenség, de ha mégis az lenne, akkor is bővel elég megkeresni a legnagyobb méretű mappát: tutira ez lesz az. Aztán az sem rossz elfoglaltság, ha az egyszeri usernek elege van abból, hogy oprendszer telepítés után a fél élete elmegy arra, hogy a szükségtelen cuccokat kihajigálja a lomtárba, és ezt megunván úgy határoz, hogy ő bizony csinál egyedi telepítőlemezt, ami nemcsak hogy 200 Mb-nyi helyen elfér, hanem még a rengeteg pucolnivalótól is megszabadítja azzal, hogy nem rakja fel azokat, merthogy nincsenek rajta a lemezen. A maradék fél gigabájtra meg elfér pár fontosabb telepítőcsomag, de akár OEM szoftverként is beágyazhatóak bizonyos programok a telepítőbe, így elképzelhető az idő szűkében leledző user öröme, amikor az alig húsz perces telepítési procedúra végeztével friss, ropogós rendszerén máris elérhető a totális kommandós vagy a gyújtogatós császár, szíve pedig különösen repesni kezd a 600 Mb körüli méretűre zsugorodott Windows mappa láttán.

Első nLite-os kísérletem eredménye jelenleg virtuális gépként tengeti tesztidőszakát, úgy tűnik, hogy nem szedtem ki semmi olyat, amire szükségem volna később, persze az üresjárat esetén atomkutatásra átváltó jelenlegi rendszert nem bolygattam meg, mert ünnep van. Ez majdnem olyan jó indok, mint a csütörtök. Komolyan.