Bár a cím - napjaink mindenféle címszavaiból kiindulván - éppúgy lehetne egy mitológiai történet felelevenítése vagy egy torrent-tracker örömteli újraindítása, történetesen egyikhez sincsen semmi köze, aki pedig mégis talál valami összefüggést, az magára vessen.

Ma volt olyan órám, hogy Programozás gyakorlat, ami nagyon szép, nagyon jó, meg minden, csak már picit - de egészen picit - unalmas a listákkal való foglalkozás, tekintve, hogy amit valaki a táblánál próbált megoldani, azt én a gép előtt ülve ugyanúgy megoldottam; a hangsúly a megoldottamon és a mán van, merthogy ma megoldottam, tegnap meg nem tudtam megoldani. Sebaj, legalább informálódtunk a pénteki - bocs, csütörtöki - zéhával kapcsolatosan. Így annyit már tudunk, hogy valószínűleg három feladat lesz (vagy négy), ezek között lesz egy kétdimenziós tömb (vagy nem), egy listaműveletes (vagy nem) és egy harmadik (meg talán egy negyedik), ami egyszerűen csak valamilyen.

Az ütemtervben lefektetett ISzK-béli látogatás és az azt követő majdnembealvós előadás után vígan indultam hazafelé kisírni a tegnapi napot, mert tegnap nem sikerült az sem, viszont éjjel rámjött a fejfájás legalább... Tehát felszállok a 24-es buszra, gyanútlanul. Nfol ekkor még nem is sejtette, hogy...

...hogy annak idején az Ikarus Járműgyárban az autóbuszok összeszerelése nem a fő profil volt. Sokkal valószínűbb - és hihetőbb is egyben -, hogy a mérnökök titokban valamilyen csúcstechnológiát használó orvosi műszer elkészítésére kaptak utasítást. Hosszas rajzolgatás, kutatás, próbálkozás és szimulációk eredményeképpen elkészült egy igen modern, mondhatni űrtechnológiás eszköz, amellyel a páciens hétköznapi rutinjának megzavarása nélkül lehetett az esetleges vesekövet meglepő hatékonysággal szétrázni, ultrahang, ultrahangos rockzene vagy ultranagy basszusláda nélkül. Sajnos a megrendelőnek nem tetszett a mérnökök által tervezett forma, úgyhogy kilépett az üzletből; a derék mérnökök viszont nem hagyták veszni munkájukat, ezért az eszközt kicsit átalakították, ráhúztak egy szép nagy, ormótlan bádogkasztnit és nekiláttak a tömegtermelésnek.

Jusson hát eszedbe a derék mérnökök a te egészséged érdekében végzett fáradságos munkája, valahányszor kirázza belőled a lelket egy 280-as Ikarus autóbusz.

Egy hajnali háromkor bekövetkező lefekvés, egy nyolckor bekövetkező felkelés, néhány órányi kétségbeesett próbálkozás és egy izgalmasság szempontjából felejthető Programozás előadás után az ISzK-ban voltam megtalálható. Ott is azért, hogy hátha megszáll az ihlet és legalább minimális mennyiségű házi feladatot be tudok adni abban a reményben, hogy nem buknak ki a teszten, de az az igazság, hogy életemben annyi segmentation faultot nem láttam, mint ma.

Amikor ööö... úgy délután négy körül WarPriest rámtalált az ISzK egyik sarkában a gép előtt görnyedezve leledző állapotomban, akkor már erősen kész voltam ettől a naptól és ettől az elmúlt másfél héttől. Majdnem nyolcig vesződtünk még ott, részemről nulla eredménnyel, lehet sajnálni, aki akar. De nem muszáj. Sőt!

Az az igazság, hogy nem az fáj, hogy nem sikerült eredményt elérni most. Az fáj, hogy ennyi áldozat, belefeccölt idő ellenére nem sikerült. Mert a múlt héten - ami ugye tavaszi szünet volt - gyakorlatilag mást nem csináltam, csak a házikat. Naponta hat óra bent és még ki tudja, hány, otthon... Reggel még fél lábbal aludtam, mikor a speaker csippant egyet bootolás közben, este pedig a monitor elől dőltem bele az ágyikóba. Napközben meg nem győztem válaszolgatni a lakótársamnak - aki úgy gondolta, hogy amint elkészülök, haza is megyek az albérletből és akkor ő egyedül lehet otthon és zavartalanul hallgathatja reggeltől estig azt az egy darab Groove Coverage számot, ami megvan a gépen... -, mert félóránként megkérdezte aggódó arccal, hogy működik-e már...

Szóval most meglehetősen el vagyok kenődve, majd jól túlteszem magamat rajta idővel. Erre tökéletes lesz mondjuk a pénteki nap, amikor is papíron fogunk programot írni egy kellemes ZH-összeröffenés keretében, mert az nekünk amúgy is jó. Vagy nem...

Március tizenötödikén valami olyasmit írtam, hogy a tévék megvettek minden családbarát - állatos - tanulságos témájú - vicces helyzetes - satöbbi filmet, ami a világon létezik. Nos, tévedtem. Maradt nekik húsvétra is...

Őszintén szólva én már tavaly sem voltam locsolni húsvétkor. Nem mintha korábban annyira rajongtam volna ezért az egészért, de tavaly óta már nem kell különösebben tiltakoznom ellene, úgyhogy remekül eltöltöttem a nap felét otthon. Délután úgyis menni kellett vissza Debrecenbe, ennyit a húsvétról. Viszont az RTL Klubnál biztosan olvassák SztupY blogját, mert tényleg megoldják ezt a választásokkal kapcsolatos SMS-küldözgetést. Mostantól lehet küldeni nem emelt díjas üzenetet mindenféle kérdésekkel, amikre majd a szagértők válaszolnak, miközben nagy igyekezettel, tudásuk javát alkalmazva kiokoskodják, hogy a néhány oszlop közül melyik a magasabb.

A nagy ünnepi hangulatban természetesen mégannyira nem sikerült javítanom a programokon, mint eddig, úgyhogy bizton kijelenthetem: ez a feladatsor számomra erősen bukásgyanús. És a hat feladatból legalább négyet meg lehet oldani, csak nem kellene hozzá másfél hét, ami alatt a világon semmi nem jön össze, amibe belekezdek.

Ma nem írok blogot.

A franc, ez sem jött össze. Ahogyan a progházik sem akarnak összejönni. Itt van előttem körülbelül tíz oldalon kidolgozva mindegyikhez az összes szükséges lépés, teendő, önmagában mind perfekt algoritmus, csak összerakni nem sikerül őket egy értelmes, működő programmá.

Itt van például az anagrammás feladat. Kapunk egy szót parancssori argumentumként, azután pedig a billentyűzetről olvasunk be újabb szavakat, és amelyik beolvasott szó anagrammája a paraméternek, azt ki kell írni a képernyőre. Nagyon jó, nagyon egyszerű, ráadásul a megoldása megtalálható egy közismert helyen is. Kár, hogy én azt a megoldásmenetet nem értem, úgyhogy írtam saját algoritmust inkább, ami viszont a gyakorlatban nem működik. A lényege annyi volna, hogy mindkét szón végigmegyek és összehasonlítom a karaktereket: ha egyezést találok, akkor a mintában továbblépünk, a hasonlítandó szóban pedig csillaggal felülírjuk a megtalált karaktert, megjegyezzük, hogy megtaláltuk és újra az elejéről indulva végigjárjuk másik egyezés után kutatva. Ideális esetben a ciklus végére érve a megtalált karakterek száma megegyezik a szavak hosszával, és akkor anagramma, mehet a printf meg a szánsájn.

A gond ott kezdődik, hogy a hasonlításhoz mindkét szóról készíteni kell egy-egy másolatot, azokból ki kell szedni a nem betű karaktereket, a maradékot kisbetűssé alakítani és úgy elkezdeni a csillagozást. Namost, valahogyan a sztring másolására használandó függvény szegmens hibával kiszáll a játékból, és onnantól döglött az egész. Ja, és nem használható a string.h header, emiatt kell saját másoló, kisbetűssé alakító meg mittudomén milyen függvényeket külön megírni. Jól elszórakozok vele, nem mondom, csak lehetne már valami kis eredménye is...

Az egyik bevásárlóközpontban járva Sztupy és az ő TSZ-tagsága jutott eszembe, amikor megláttam egy polcon a Készségfejlesztő képeskönyveim sorozat Falusi udvar című "kötetét". Már a borító is egészen elképesztő izgalmakat tartogat, hiszen a kép középpontjában egy rozsdapiros Belarus traktor látható pótkocsival, alatta diszkrét olajfolt, körülötte meg rengeteg állat ténfereg ide-oda a tornácos házikó és a melléképületek előterében. Belekukkantva az ezerötszáz forintos, tíz oldal terjedelmű, három milliméter vastag lapokból álló könyvbe, azt tapasztaltam, hogy szegény városi gyerekek, akik ebből szeretnék megismerni a falusi környezetet, csúnyán meg vannak vezetve, és a könyv szerzői biztosan nem vállalnak felelősséget a könyv és a valóság összehasonlításakor bekövetkező ideálomlás lelki következményei miatt.

Az oldalakon ugyanis mesterien megkomponált látképeket szemlélhetünk meg, amelyekről kiderül, hogy falun lakni rettenetesen jó. Hogyan lehetne rossz, ha egyszer mosolygós arcú parasztbácsi a frissen felújított pajta mellett vadonatúj, csillogó fejű ásóra támaszkodik, miközben mosolygós arcú felesége szemtelenül tisztára mosott ruhákat tereget a szárítókötélre, és a burkolatlan udvaron sehol nem látható egy csepp sár sem. Az életben semmi gondjuk nincsen, hiszen kettecskén bőven megélnek a háztájiból befolyó összegekből, amit a néni a piacon eladott zöldségek után kap. A képeket nézegető gyermekben fel sem merül, hogy adott esetben a néni arcról felismeri a Mónika-show szereplőit fél évre visszamenőleg, hogy a bácsi hetente kétszer jár orvoshoz a reumájával és a magas triglicerin-szintjével, hogy a traktor is gázolajjal menne, de nem megy, mert annyit nem ér az egész...