Magyarországon bevett szokás, hogy az útburkolati jeleket a lehető legnagyobb forgalom idején, csepergő esőben festik újra, csak azért, hogy az úrvezetőknek jobb legyen a közérzete. Úrvezetők amúgy nem léteznek: mióta egy 1.2-es háromhengeres motorral szerelt autóval is lehet száguldozni, mindenki idióta, vadbarom és elsősorban tahó állat az utakon. Mondom mindenki. Csak mindenki másért az. Van, aki tökig nyomja a pedált, ahol csak lehet, és ha te éppen nem azért követsz el súlyos sebességtúllépést, hogy előle menekülj, akkor villog, dudál, integet, hogy mér’ csak százzal mész. Másik kedvencem az a típus, aki a nyílt országúton tizedes pontossággal tartja a hetvenet, megelőzni nem tudom, mert szemből jönnek mindig, aztán beérve lakott területre, én lassítok ő meg megy tovább hetvennel ott is, ahol amúgy negyvenes zóna tábla van kitéve.

Hosszú hétvégés bevásárlás egy meg nem nevezett helyen. Tolom a kocsit, az egyik soron otthagytak egy ilyen kerekes ládát tele papírhulladékkal, mellette van annyi hely, hogy egy kocsit el lehessen tolni. Éppen odaérek, amikor valaki szemből érkezik, és betolja oda a kosarát, a gyerekét otthagyja, ő meg visszamegy a világ végére a sajtokhoz; mindenki más meg le van szarva, oldják meg.

Délután nem sütött a nap, de ettől jó idő volt, én meg addig törölgettem a bogaraktól a szélvédőt, hogy az ablak tiszta lett ugyan, de ahová a víz lecsöpögött, ott még mocskosabbnak látszott a kocsi maga, úgyhogy inkább lemostam az egészet. Közben volt időm végiggondolni, hogy a szorgalmi időszak utolsó három hetében mennyi minden várható. Nem tetszett az, ami kijött. A kellemes dolgok közé sorolom a pénteki ballagást, bár még nem tudom, hogy fogok időben odaérni. A többi viszont:

- május 2-4. Infó szakhét, igyál sokat kampány,
- május 8. Fejgeom zéhá,
- május 11. Kalkulus zéhá,
- május 15. Fejgeom vizsga és Prog 1 feladatok beadási határideje,
- május 17. Adatbázis vizsga és Algoritmuselmélet zéhá,
- május 19. Prog 1 zéhá,
- május 22. Algoritmuselmélet vizsga,

Emellett még van egy angol fordításom, amit nem tudom mikorra kell beadni, meg kell írnom a Prog 1 házikat, amik még nincsenek kint a honlapon, nehogy a hosszú hétvégén valaki el tudja kezdeni, úgyhogy jaj nekem. És bár semmi konkrétumot nem ismerek, gyanítom, hogy egyik pénteken még egy budapesti temetésre is kellene mennem, ami ha 19-re esik, akkor bukta, és akkor megint én leszek az izé, amiért inkább Prog 1 zéhát írok...

Autómosásról még annyit, hogy éjszaka esett az eső. A kocsi kint áll az udvaron...

Bár ma reggel is úgy nézett ki, hogy az időjárás eljátssza playbackról legaktuálisabb slágerét, a Megint kib*szott hülyén viselkedem címűt, mint tegnap vagy tegnapelőtt, végül megúsztuk az esőt. Persze ha nem úsztuk volna meg, az sem tántorított volna el a Kalkulus előadástól, hiszen mindenki tudja rólam, hogy ha integrálás, akkor ott a helyem. Ezt a szlogent kicsit módosítani fogom a jövő héten a differenciálegyenletekre való erős tekintettel. Tegnap Kalkulus gyakorlaton ugyanis újabb háromfajta differenciálegyenletet sikerült megismernünk, így már annyian vannak, mint Hófehérke és a törpék összesen, és nagyon remélem, hogy a herceg és a mostoha nem csatlakozik már hozzájuk. Tehát tegnap (is) találkoztunk olyanokkal, mint Bernoulli-diffegyenlet, Riccati-diffegyelnet, meg egzakt diffegyelnet. Amikor ez felkerült a táblára, valaki megjegyezte, hogy milyen fura nevű matematikusok vannak: Bernoulli, Riccati, meg Egzakt.

Ezt konkrétan elmeséltem ma WarPriestnek is előadás előtt. Nem részletezném az előadás anyagát, akit érdekel, az felvételizzen az Unidebre PTI szakra - PM és PTM már nem indul... - és majd meglátja, mert máshol nem így tanítják ezt. Óra után még maradtunk, mert WarPriest másolta az anyagot, én meg addig nézelődtem a K/2-ben, míg az egyik beszivárgó emberben saját gimnáziumi osztályfőnökömre ismertem rá. Éppen szakvizsgára készül. Nemtom hanyadikra. Végülis eddig csak infó, matek, fizika és filozófia szakot végzett, nyilván kell még valami. Félreértés ne essék, remek személy ő, különösen így visszagondolva a gimnáziumi időkre, amikor azt gondoltuk sokan az osztályból, hogy ő igazi hangulatember, és hogy a szigorúság szobra lehetne. Egyetemen minden más. Annak idején én is kiröhögtem azokat, akik a középiskolából továbbtanulva azt mondták, hogy inkább érettségiznének minden hónapban, ha kiváltana egy vizsgaidőszakot; most meg én is valami ilyennel biztatom érettségire készülő ismerőseimet, és csodálkozom rajta, hogy kiröhögnek érte.

A vonatom késett, ez még a legújabb olvasók számára sem újdonság. Még akkor sem, ha történetesen egy tökéletes n-dimenziós téglában élik életüket. Amíg hazaérek, elmesélnék egy élményt, amelyet Philip K. Dick A kizökkent idő című, hát... nevezzük regénynek... szóval amit A kizökkent idő elolvasása jelentett. Először is, javaslom mindenkinek a mű elolvasását, mert eléggé fordulatos a cselekménye, ráadásul ez is olyan mű, amely igazán a letétele után kezdi dolgoztatni az agyadat. A történet röviden: Ragle Gumm húgával, annak férjével és az ő gyerekükkel él egy házban egy város csendes lakóövezetében. A férfi a helyi napilap játékának örökös bajnoka, napjai azzal telnek, hogy a napi szelvényt hosszas számítások árán kitölti és beküldi, ezzel elég szép pénzt keresve. Azonban folyamatosan gyötri egy érzés: úgy érzi, hogy valaki figyeli őt, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak. Gyanakvása pedig úgy lendületet kap, amikor sógora egy olyan villanyzsinórt akar meghúzni, ami soha nem volt azon a helyen, egy omladozó épület téglái között pedig érvénytelen telefonkönyvet és egy teljesen ismeretlen, Marilyn Monroe nevű színésznőről szóló plakátot talál. És ami a legmegdöbbentőbb: minden miatta történik. Mondom, ajánlott.

Olvasom neten a híreket, köztük találok egy olyat, miszerint Irán Észak-Koreától huszonakárhány darab leselejtezett szovjet rakétafejet vásárolt. Érdekes üzlet ez abból a szempontból, hogy Észak-Koreának milyen cuccai lehetnek még a raktárban, és egészen meglepő annak fényében, hogy Irán váltig állítja: nekik a dúsított urán csak energiatermelésre kell, a Nemzetközi Atomerengia-ügynökség pedig a semmire veri a nyálát... Értem én, hogy ők a rakétákkal akarják az energiát eljuttatni az ország egyik végéből a másikba, de gyanúsak picit. Remélem nem jut eszükbe tesztelni, hogy valóban elhordanak-e azok a röppentyűk Európáig, b*ssza meg...

Már a mai naphoz tartozik, hogy a lakótársam előző este hétkor beszólt, hogy majd jön és elment, legközelebb pedig ma éjjel hallottam felőle, szó szerint. Fél kettő környékén ért haza - hogy honnan, nem tudom: nem kérdeztem, nem mondta, nem érdekel -, alig három perc alatt kinyitotta az ajtót, bejött, felesett a saját maga által otthagyott székben, fütyörészett kicsit, majd lefeküdt aludni; ma pedig kilenctől fél tizenkettőig fetrengett az ágyban, mire végül felkelt. Én viszont ma reggel a konyhában egy növényre figyeltem fel, ami addig nem volt része a lakásnak, de eléggé veszélyesnek nézett ki ahhoz, hogy reggelimet kibiztosított vajazókéssel a kezemben fogyasszam el.

Mindegy. Nézem a 24-et. Kicsit visszaveszek a tempóból, napi egy rész lesz a kvóta, mert hamar elfogy. Tehát nézem a 24-et. Lejár az idő, az órán megjelenik a dupla nulla, a BSPlayer megáll, kilép. Nézem a 24-et. Az adott résznek már rég vége, én meg ülök a fülhallgatóval a fejemen és nézem tovább. Belül. Igen, belül még most is tart.

Nem szeretném újfent előszedni az összes jellemzőt, ami miatt ez a sorozat valóban annyira megragadó - Jack szinte túszul ejti a nézőt :) . Aki nézi, úgyis tudja. Van viszont más aspektusa is az egésznek. Erről szeretnék kicsit értekezni, remélve, hogy nem hordok össze töméntelen sületlenséget, remélve, hogy nem képzelek bele semmi olyat, ami nincsen benne tulajdonképpen.

Az eddigi négy évadban - merthogy négyet volt / van / lesz szerencsém látni - valahogyan mindig előkerült egy kifejezés, ami annyira jellemző a legtöbb amerikai filmre. Ez nem más, mint a szabadság. Az amerikai nép szabadsága. Olyan fogalom, mi több, eszme ez, amiért valahol minden amerikai lelkében megtalálható, kinél kicsiben, kinél nagyban. A 24-ből viszont remekül kiderül az, hogy ez a fene nagy szabadság sem egészen az, aminek Amerikán kívülről gondoljuk mi, vagy gondolják mások. Egy szabad ország, ahol mindenki azt csinál, amit akar, egészen addig, amíg nem sért vele törvényt. A törvények pedig ugye olyanok, amilyenné valakik teszik valamiért. Szóval ott a szabadság, ami egy illúzió, hiszen rengeteg ember munkája, ha tetszik, nem-szabadsága kell ahhoz, hogy azok az emberek, ott, a hétköznapokon szabadnak érezzék magukat.

A másik dolog, ami szemet szúrt, és kapcsolódik az előző bekezdéshez, az az, hogy egészen félelmetes, mennyi információt képesek az ügynökségek összeszedni. Bárkiról, bármiről, bárhol: totális kontroll alatt van minden. Ha gyanúba keveredsz, de gyalog jársz egyfolytában, nincs hitelkártyád, haveroknál laksz ingyen és bejelentetlenül, nincs melód, nincs fegyvered, nincs priuszod, akkor megúszhatod. De amúgy nem. Autóval közlekedsz a városban? A közlekedés-felügyelet kameráin megtalálnak. Hitelkártyával fizetsz egy rágóért, megtalálnak. Tiltott helyen gyújtasz rá? Hőképet kérnek műholdról és bemérnek. Ez tetszik, amíg filmen látom. De gondoljunk bele: ha nálunk is ez menne... Nem szeretném. És nem azért, mert mondjuk van valami rejtegetnivalóm, hanem mert egyszerűen félek ettől a rendszertől. Ezt a rendszert ugyanis valakinek kezelnie kell. De mi a garancia arra, hogy aki kezeli, az arra használja, amire kell használni, azaz lefotózzák Irán urándúsító üzemeit, megakadályozzák a négyes metró elleni terrorcselekményeket, satöbbi? Semmi. És itt kezdődik a problémám az egésszel kapcsolatban. Énrám ne irányítsom semelyik kormányhivatal műholdat kilométeres zoommal, amikor éppen a GTA-ban csapdosom el a csókákat a kukásautóval!

Ma megint időben indultam el programozás gyakorlatra, és ma megint hajszál híján értem oda. Ennek oka egyértelműen az, hogy nekem huszonnégyes busszal kell egyetemre bejárnom, na meg persze az, hogy nevezett járat vezetője szerda reggelente mindig az a napszemüveges, ultralaza fickó, aki a gépszörnyet egy kézzel uralja, mert a másikkal integet a útmenti összes fűszálnak, ha meg nem, akkor méternyire lógatja ki az ablakon. A karját. Ejnye már!

Tehát az én órám szerint még tizenkettő másodperc volt tíz óra nulla nulláig, amikor felértem a harmadik emeletre. Természetesen ilyenkor az a minimum, hogy az óra később kezdődik, vagyis a francnak siettem úgy felfelé. WarPriest már ott van, amikor én odaérek, mindketten reménykedve várjuk Tamás érkezését, ami egyet jelent a zéhá kiosztásával. Ennek megfelelően ő megérkezik, mi betódulunk a terembe, kikutatjuk saját dolgozatunkat, aztán az eredményt értékelve vagy örülünk, vagy nem. A magam részéről az előbbi ágra adódik a vezérlés, bár egy kevésbé felkészített program az elvárttól ekkora mértékben eltérő bemenetet kapva azonnal kidobna pár segmentation faultot... Mert igen, pénteken sejtettem, hogy nem lett túlságosan szar, és igen, tegnap este sejtettem, hogy túlságosan jó sem lehet, erre most nézem, és azt látom, hogy 32/40. Persze ez úgy, hogy a gyakvezetőnk rendes arc, és például a két sor felcseréléséért mindössze egy pontot vont le a tízből.

Viszont a második és harmadik feladatból kiderült valami érdekes. A lista bejárásánál én valamiért mindig egy for ciklust építek fel, és azzal megyek végig, holott gyakorlaton mindig while ciklussal dolgoztunk a táblánál. Namost, amit én írtam, az egészen jó volna, csak éppen a legutolsó elem előtt megáll, mert megszűnik teljesülni a feltétel. Mostmár értem a tegnapi hibát. Mostmár értem, hogy a beadandók közül minimum két feladat miért dobált szegmens hibát. K*******t!

Az ISzK-ban kiderült, hogy az ISzK, mint olyan, nem látja el kellőképpen a feladatát. Ülök ugyanis az egyik gépnél, amikor Dávid gondterhelt arccal megérkezik, és óvatoskodva megkérdezi, hogy windowsos gépnél ülök-e, és hogy lehetne-e szó arról, hogy pár percig átadjam nekik. Mivel abban a pillanatban éppen nem mentettem életet MSN-en, csak vártam, hogy a Live For Speed S2alpha T verziója lecsorogjon végre, odaengedtem őt és két ismerősét azzal a feltétellel, hogy ha a letöltést kilövik, terminálom őket a helyszínen. Ők nekiláttam valami kacifántos Word-dokumentum szerkesztésének, én meg addig a leghátsó sorban álldogáló Linuxos gép melé telepedtem le. Ott nem ült senki egész nap, szerencsétlen gép ugyanis látszólag bele volt halva a login képernyőbe. Azért megpróbáltam belépni, ami abból állt, hogy ráklikkeltem a user ikonra, majd vártam két percet, hogy a kurzor átérjen a jelszót bekérő mezőbe, ahová percenkénti egy karakteres sebességgel be is érkezett a jelszó - ez eddig tíz perc -, majd pedig kövér enter hatására megjelent a teljesen üres desktop. Ez egy újabb távoltartó faktor gyakorlatilag az ISzK-t látogató korosztály kilencven százalékának, viszont aki látott már BlackBoxot, az nem esik kétségbe, hanem lehúzza az egeret a képernyő aljára, ahol megjelenik a tálcaszerűség. Akkor indítsunk egy böngészőt, amiből Debian lévén körülbelül mindegyik létező telepítve van, viszon mindegyik öt perc alatt indul el. Eddigre Dávidék rájöttek, hogy a flopimeghajtó bukott matekból, mert telinek látta a félig teli lemezt, úgyhogy visszaadták a helyemet. A Linuxos géphez meg leült valaki, aki kevésbé volt türelmes, mint én, és alig egy perces várakozás után nyomott egy erős resetet.

Adatbázis előadásra bementem, mert legalább bent is vagyok, meg lemásolom Juli fejgeom gyakorlati jegyzetét, amiben rémülten fedeztem fel a másod- és harmadderiváltak színre lépését, aminek annyira nem örültem. Utána hazaindultam, szépen sütött a nap, meg minden, csak egy idő után feltűnt, hogy nedvesedik rajtam a póló, a táska és a haj is, ugyanis olyan betyár nyári zápor kerekedett, hogy még felhő sem volt az égen, amiből essen, mégis esett.

Jól látható módon ma megváltozott az üzenőfal kinézete, amennyiben alátettem a Flight nevű stíluslap kissé módosított verzióját. Remélem tetszetősebb így számotokra is. Belekezdtem egy, az eddigiekhez képest egészen új szerkezetű CSS elkészítésébe, amihez innen-onnan összeszedtem a segédleteket meg az ötleteket, csakhogy a tervezgetés közben eljutottam egy pontig, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a CSS-kód maga nem valami hosszú folyamat eredménye volna, ha nem kellene belső igény miatt úgy megcsinálni, hogy eltűnjön az Internet Explorer és Opera alatt észrevételezhető, soha fel nem rótt, de engem bántó elcsúszás a menüoszlop környékén, valamint hogy minden böngésző alatt balra igazítva jelenjen meg a 800 pixel szélességű oldalterv, nem pedig kedv, hőmérséklet vagy oposszum-lefedettség szerint, mert az nemcsak ronda, hanem még rossz is. Bizony. Tehát a kód körülbelül úgy nézne ki - aktuális elképzelés szerint -, hogy két rész az a kód, amivel leírom az egyes elemek megjelenésének a szabályait, valamint további három rész kell ahhoz, hogy böngészőfüggetlenné tegyem az egészet. Ebből se lesz semmi nyárig.

Programozás előadás elején megint invitáltak minket, ezúttal a jövő héten esedékes informatikus szakhétre, aminek komoly háromnapos programja vagyon, és ezen program központi eleme - meglepő módon ismétcsak - a közepesnél nagyobb alkoholos befolyásoltság elérése és lehető leghosszabb ideig való fenntartása, amely művelet közben elterelésképpen bográcsozás és filmvetítés, meg StarCraft-bajnokság is lesz. Ezek közül ugye a StarCraft-bajnokság az egyetlen, amely megkülönbözteti az informatikus szakhetet más szakok szakheteitől. Azt hiszem, fogok egy valagnyi pénzmagot, elvetem és ha kikel, nyitok belőle egy kocsmát az egyetem környékén: készen is van az örökké tejelő perpeetum mobile.

Voltam még TeX 2-n is, amin a tanerő egy mintalap elkészítését adta ki feladatul. Namost, tekintve, hogy utoljára három hete volt óra tartva, és az meglehetősen nem most volt, továbbá tekintve azt is, hogy az eltelt időben a TeX volt az utolsó, amivel foglalkoztam, a feladat tulajdonképpen egészen megoldhatatlannak tűnt. Nem baj, hiszen van ennek remek súgója angolul, majd abból kikapirgálom az engem érdeklő parancsokat, aztán szanaszéjjel szerkesztem a mintalapot. Bevallom, az első órában valóban törekedtem a megoldásra. Utána már nem. Ugyanis a help annyira kidolgozott, hogy bár megtalálom benne a parancsokat név szerint, de ott csupán annyi szerepel, hogy a \newcommand parancs a \newcommand{name}[options] szintaktikával létezik, amiből ugye vajmi kevéssé derül ki, hogy az opciók mik lehetnek. Így hát mókás volt az óra, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam hazafelé.

Otthon elővettem a pénteki zéhá feladatait és ismételten megírtam őket, ezúttal gépen. Az eredményen ugyan nem fog változtatni, viszont rájöttem, hogy megamarha vagyok, ugyanis az első feladatban - amit nem lehetett elrontani - a piszkozathoz képest egy sort véletlenül felcserélve írtam le a beadott lapra, így a mátrix egy oszlopában lévő értékek összegét tároló változómat nem a ciklus elején nullázom ki, hanem még a ciklus előtt, egyszer :( . A második feladatban a listák kezelésénél meg feltűnt, hogy hiába járom be a listámat egészen az utolsó elemig, a legutolsó listaelemben tárolt értéket sosem írja ki a program a képernyőre. Ez tegyelőre nem értem, de van egy sejtésem, egy rossz sejtésem... Holnap úgyis kiderül. Addig is itt egy beszólás a bash.org-ról, ami talán remekül illik a fentiekhez:

Anonymous-san: okay so there’s these two strings, right
Anonymous-san: They walk into a bar
Anonymous-san: The first string says
Anonymous-san: Hello, I’d like a rum and cokerhe7954454gh2kjn.,.43>>21?24
Anonymous-san: The second string says
Anonymous-san: You’ll have to excuse my friend, he’s not null-terminated