Már a mai naphoz tartozik, hogy a lakótársam előző este hétkor beszólt, hogy majd jön és elment, legközelebb pedig ma éjjel hallottam felőle, szó szerint. Fél kettő környékén ért haza - hogy honnan, nem tudom: nem kérdeztem, nem mondta, nem érdekel -, alig három perc alatt kinyitotta az ajtót, bejött, felesett a saját maga által otthagyott székben, fütyörészett kicsit, majd lefeküdt aludni; ma pedig kilenctől fél tizenkettőig fetrengett az ágyban, mire végül felkelt. Én viszont ma reggel a konyhában egy növényre figyeltem fel, ami addig nem volt része a lakásnak, de eléggé veszélyesnek nézett ki ahhoz, hogy reggelimet kibiztosított vajazókéssel a kezemben fogyasszam el.

Mindegy. Nézem a 24-et. Kicsit visszaveszek a tempóból, napi egy rész lesz a kvóta, mert hamar elfogy. Tehát nézem a 24-et. Lejár az idő, az órán megjelenik a dupla nulla, a BSPlayer megáll, kilép. Nézem a 24-et. Az adott résznek már rég vége, én meg ülök a fülhallgatóval a fejemen és nézem tovább. Belül. Igen, belül még most is tart.

Nem szeretném újfent előszedni az összes jellemzőt, ami miatt ez a sorozat valóban annyira megragadó - Jack szinte túszul ejti a nézőt :) . Aki nézi, úgyis tudja. Van viszont más aspektusa is az egésznek. Erről szeretnék kicsit értekezni, remélve, hogy nem hordok össze töméntelen sületlenséget, remélve, hogy nem képzelek bele semmi olyat, ami nincsen benne tulajdonképpen.

Az eddigi négy évadban - merthogy négyet volt / van / lesz szerencsém látni - valahogyan mindig előkerült egy kifejezés, ami annyira jellemző a legtöbb amerikai filmre. Ez nem más, mint a szabadság. Az amerikai nép szabadsága. Olyan fogalom, mi több, eszme ez, amiért valahol minden amerikai lelkében megtalálható, kinél kicsiben, kinél nagyban. A 24-ből viszont remekül kiderül az, hogy ez a fene nagy szabadság sem egészen az, aminek Amerikán kívülről gondoljuk mi, vagy gondolják mások. Egy szabad ország, ahol mindenki azt csinál, amit akar, egészen addig, amíg nem sért vele törvényt. A törvények pedig ugye olyanok, amilyenné valakik teszik valamiért. Szóval ott a szabadság, ami egy illúzió, hiszen rengeteg ember munkája, ha tetszik, nem-szabadsága kell ahhoz, hogy azok az emberek, ott, a hétköznapokon szabadnak érezzék magukat.

A másik dolog, ami szemet szúrt, és kapcsolódik az előző bekezdéshez, az az, hogy egészen félelmetes, mennyi információt képesek az ügynökségek összeszedni. Bárkiról, bármiről, bárhol: totális kontroll alatt van minden. Ha gyanúba keveredsz, de gyalog jársz egyfolytában, nincs hitelkártyád, haveroknál laksz ingyen és bejelentetlenül, nincs melód, nincs fegyvered, nincs priuszod, akkor megúszhatod. De amúgy nem. Autóval közlekedsz a városban? A közlekedés-felügyelet kameráin megtalálnak. Hitelkártyával fizetsz egy rágóért, megtalálnak. Tiltott helyen gyújtasz rá? Hőképet kérnek műholdról és bemérnek. Ez tetszik, amíg filmen látom. De gondoljunk bele: ha nálunk is ez menne... Nem szeretném. És nem azért, mert mondjuk van valami rejtegetnivalóm, hanem mert egyszerűen félek ettől a rendszertől. Ezt a rendszert ugyanis valakinek kezelnie kell. De mi a garancia arra, hogy aki kezeli, az arra használja, amire kell használni, azaz lefotózzák Irán urándúsító üzemeit, megakadályozzák a négyes metró elleni terrorcselekményeket, satöbbi? Semmi. És itt kezdődik a problémám az egésszel kapcsolatban. Énrám ne irányítsom semelyik kormányhivatal műholdat kilométeres zoommal, amikor éppen a GTA-ban csapdosom el a csókákat a kukásautóval!