Erősen akartam, de ehhez semmi értelmeset nem tudtam hozzászólni. Érdemes megfigyelni a képen szereplő két, kamerába tekintő személy kínaipiacos műmájer mosolyát, illetve a háttérben látványosan réveteg plebejusokat. Nevel.

Ha jobban megnézzük, ez annyira nem jó animáció, mert KITT orrán nem játszik a futófény... Azért mégis nevel.

A hápé, közismert nevén házipálinka arról ismerszik meg, hogy mind alkoholtartalmában, mind összetételében igen vegyes lehet, amennyiben tájegységekre bontva vizsgáljuk a kérdést. De minket most a hápé annyira nem érdekel, viszont a bejegyzésnek kellett egy cím, és mivel csak erre futotta a mai brénsztorming után, kénytelen vagyok megmagyarázni, hogy miért hápé a hápé, és fõleg miért cím, és fõleg miért itt, nálam. Láthatjátok, értetek van minden.

Szeretném megjegyezni, hogy ezen kis felvezetõ rém unalmas és felesleges volt a maga valójában. Mégis, inkább olvasnám el még nyolcszor szünet nélkül, minthogy mégegyszer végignézzem a Da Vinci kód címû filmet, amit szívesen jellemeznék azzal a bizonyos egyetlen szóval, de ezt ugye nem lehet, mert értékelni kell legalább a stáblistát összeíró jóemberek emberfeletti teljesítményét, illetve a blogban nem írunk le olyan szót, hogy sz*r. Nahát!

Mégis mi a bajom ezzel a filmmel? Miért fogom most földre lökni, megtaposni, ha még a könyvet sem olvastam el? Elõször is a film meglehetõsen unalmas. De nem csak úgy, egyszerûen unalmas, ahogyan valamilyen dolog unalmas szokott lenni: ez jóval unalmasabb. És az az érzésem, hogy az a kevés élvezhetõ másodperc, amikor történik valami a képernyõn, az is csak azért van, hogy a nézõ abból se értsen meg túl sokat, viszont b*szogassa az idegrendszerét, hogy nem érti, és elõbb-utóbb kénytelen megvenni a könyvet, elolvasni azt, továbbra sem érteni néhány dolgot, megvenni a játékprogramot, végigjátszani, csakis azért, hogy újabb olyan kérdései legyenek, amikre sehol nem kap választ, és mindezekután esik le neki, hogy bazzeg, hát képesek voltak háromszor eladni nekem ugyanazt. Merthogy a könyv, a film és a játék abszolút kompatibilisek egymással, és a filmben éppen ez fúrt engem legjobban; vegyük bármelyik olyan jelenetet, amikor a két nevesített fõhõs úgy dönt, hogy na most itten jól elbeszélgetünk valamirõl. Éppenhogy nem kacsintanak ki a nézõre, hogy "Helló! Tom Hanks és Audrey Tatou vagyunk, mi szerepelünk ebben a filmben. Sajnos a gázsink nem elég nagy, úgyhogy ezt a párbeszédes jelenetet nem vállaltuk. Kérjük vegye elõ a vetítésre magával hozott A da Vinci kód könyvet, amelyben a 92.-106. oldalon elolvashatja azt, amit mi is mondanánk. A film vetítését folytatjuk, amint valamennyi nézõnk jelzi, hogy végére ért a dialógusnak. Megértését köszönjük." Ha ezt rendesen megvalósítanák, akkor földhöz vernénk a valagunkat a gyönyörtõl, hiszen ki látott már ennyire interaktív könyvet? Így viszont csak a fejünket csapkodjuk a közelben található keményebb tárgyakhoz, méghozzá ütemesen és jó sokáig.

Ilyen film után egy mezei Híradó egyszerre hat akciófilmnek, vígjátéknak és thrillernek, de szánalmasnak mindenképpen. Nézzük a péntek esti leosztást. Politikusok mondanak egymásnak ellent: ilyen se volt még. A fõvárosban a Köjál ÁNTSz betámadott valami üzletet, ami annyira része már Európának, hogy két mázsányi romlott, lét eresztett, ragadós, ismeretlen szavatosságú húskészítményt és jelentõsebb adag már zöldre rohadt sajtot találtak benne az áruk között, eladásra várva. És akkor mondják, hogy az üzletre mekkora bírság vár... Na, mekkora várt rá? Megbüntették õket százharmincezer forintra, és vizsgálják, hogy bevonják-e a mûködési engedélyüket. Vizsgáják. Bazmeg, kétszáz kiló romlott étel nem terem ott véletlenül, szerintem. Aztán örömmel láttam, hogy a körlevélõrület nem reked meg az informatika területén, hanem átköltözik szépen a mindennapi életbe is; erre jó példa volt a miskolci vaklárma, tudniillik valaki kitalálta, hogy Miskolc felé bazinagy vihar közeledik, és abból komoly jegek fognak hullani, megmondta a katasztrófa-okozó alakulat is, úgyhogy vigyázat. Erre az emberek hülyébbnél hülyébb módszerekkel készültek fel a világvégére. Mindebbõl következik, hogy a hülyeség éppúgy terjed, mint a hullámok a víz felszínén.

És mivel ez a bejegyzés újfent ékes példával szolgált ara vonatkozólag, hogy itt nálam tök sokféle dologról esik szó, úgy határoztam, hogy ha valaha is eljutok a fejlettségnek egy olyan magas szintjére, hogy ténylegesen dinamikussá váljék ez a hely itten, akkor sem fogom erõltetni a bejegyzések kategorizálását, ami nagy kár, mert már tök jó kategórianeveket találtam ki. És hogy a német és olasz válogatott gyõzelme mellett ne maradjon észrevétlen az USA Nagydíja Indianapolisban, itt egy kis kedvcsináló, aminek csak akkor van köze az F1-hez, ha akarom.

Serious F1 accident! Button injured!

Mint korábban már mondottam, a környezetemnek baromi nagy szerencséje van velem abból a szempontból, hogy én véleményt bármiről bárkinek csak akkor mondok, ha az illetővel ismerjük annyira egymást, hogy nem keletkezik kommunikációs probléma a puszta szóhasználatból, illetve ha az illető képes megérteni azt az egyszerű összefüggést, hogy ha én valamire azt mondom, nem tetszik, nem jó, akkor az nem azért van, mert én öntelt f*sz vagyok és direkt oldalba hugyozok mindent, amit nem az enyém, hanem azért, mert vagy nem tetszik, vagy nem jó. Egyéb esetben nem kell másra számítani, mint a partner stílusát már-már kínosan leutánozó megnyilvánulásra, és kész.

Mivel ez némely személyeknek még így 2006-ban is nehezére tud esni, az alábbiakban lefektetnék néhány általános érvényű tanácsot, amelyeket javaslok figyelembe venni annak, aki nekem e-mailt, levelet, fórumüzenetet, sms-t, kisregényt, üzenőfal üzenetet, nemesi oklevelet ír és el is küldi a válasz reményében:

1) Kedvelem, ha meg vagyok szólítva. Ellenkező esetben úgy gondolhatom, a levél nem nekem íródott, azaz kuka..

2) Ha első kapcsolatfelvétel esete forog fenn, érdemes lehet megemlíteni, hogy tulajdonképpen hogyan akadtál rám és miből gondolod, hogy bármiben hajlandó vagyok segíteni neked. Ellenpélda: a Hogy kell bandatagot felvenni a San Andreasban? és a Melyik gombokkal kell ugráltatni a kocsit? szövegű levelek ilyen szempontból SEM megfelelőek. Eredmény: Lényegre törő, ám bunkó válasz.

3) Döbbenetet kiváltó jellemzőm, hogy a betűktől és számoktól különböző írásjelek, valamint a nagybetűk használata semelyik kommunikációs módozat esetén nem vált ki belőlem allergiás reakciót, ezek hanyagolása viszont az MSN-től eltekintve komoly indok az ignorálásra.

4) Attól, hogy blogot írok, fórumokra járok és viszonylag értelmes vagyok, nem, ismétlem, nem tudok bármilyen kérdésre válaszolni.

5) Asztalfotók háttérképe érdekel? DeviantArt, ha ott nincs, akkor én rajzoltam és nem adom. Másvalami érdekel? Google. Én csak ezután következzek. Tudod, modem.

A fentieket elolvastam, elfogadom és betartom: [név, dátum]

Most pedig szó fog esni a málnáról. Meg a szederről. Egyszerre. Zseniálisan. Van ugyanis a kertünkben egy málna szeder szedermálna bokrunk, amely a nevéből kikövetkeztethető módon (vagy iránymenti deriválással) egy olyan bokor, melynek génjei a málnabokor és a szederbokor génjeinek ismétlés nélküli permutációjából állt elő egy gondos gazda óvó tekintete mellett. Estefelé egy üres tálkával a kezemben megtámadtam a bokrot, hogy harvesztálás folyamata kerüljön inicializálásra. A málna finom. A szeder is finom. A kettő keveréke még finomabb. Amikor a kapott tövet elültettük, azt mondta az őstermelő, hogy a két fajta legjobb tulajdonságait elegyíti ez a növény. Nem tudom, ő hogyan van vele, de szerintem a jó tulajdonság termőnövény esetén azt jelenti, hogy a termés ízletes, bő, a rovarok nem kedvelik, jól tűri az időjárást és nem szárad ki minden ok nélkül. Mint látható, ezek között nem szerepel a k*rva sok apró és hegyes tüske.

Kesztyűt nem találtam, úgyhogy szépen, óvatosan szedegettem a fürtöket. Bizonyos idő után az a vélemény alakult ki bennem szegény szedermálna bokorral kapcsolatban, hogy ez a bokor bizony egy fricska Istentől az embernek: ha élvezni akarod, szenvedj meg érte. Vagy vegyél kesztyűt. Ebből látszik, hogy Istennek maradt még humorérzéke azután, hogy annyit adott azoknak a hülye Pythonéknak...

Ha minden igaz, oldalt látható egy Box.net feliratú ábra. Ha valaki nem tudná, micsoda ez - ami nem szégyen, ha Nándo nem szól, én sem tudnám -, annak elmesélem, hogy amiről itten szó van, az tulajdonképpen egy ingyenes tárhely, alapból egy gigabájt területtel és azzal a megkötéssel, hogy a tárhelyen lévő állományokat valóban csak tárolni és megosztani lehet, tehát weboldalt ott elhelyezni nem. Tárolásra viszont tökéletes, adminisztrációs felületen ténykedve lehet linket generálni az egyes fájlokhoz vagy könyvtárakhoz, mert közvetlen linkek nincsenek. Ez persze magával hozza azt is, hogy onnan mindenki csak azt éri el, amit te elérhetővé teszel, addig, annyian, amíg te gondolod. A bekerüléshez nem kell semmi extra, viszont lehet meghívóval is menni; olyankor a meghívó tulajdonosánál inkrementálódik egy számláló, és kellően magas szám elérésekor az illető szintet lép. Úgyhogy ha valakit érdekel ez az egész, regelhet rajtam keresztül is, méghozzá a képecskére kattintva.

Mindezt azért mondom el, mert a jövőben az Nfol blogja és az Nfol Művek egyre több letölthető tartalma lesz a Box.neten elhelyezve, természetesen publikus megosztásra beállítva, merthogy az Ultraweb, a drága továbbra is időről időre megrongálja a dolgaimat. Konkrétan arról van szó, hogy a Hol-miban elérhető egyetemi e-jegyzetek egy része, melyeket legújabb ismerősömnek, Balázsnak készültem szeretettel megmutatni, bizony problémássá váltak. Legalábbis problémás az, ha egy 670 kilobájtos PDF a letöltés után mindössze 300 kilobájtot foglal. Még jó, hogy a blogot nem cseszegeti ilyenekkel. Blokkolnám rögtön.

Mint ahogyan blokkolom mostantól fogva a múltkor már bemutatott Ali nevű kontaktomat is, aki ma este ismét megpróbált velem beszélgetni, de minthogy első megnyilvánulása ismét a ca va szavakból állt, az este további részében nem vettem róla tudomást. őt ez láthatólag zavarja, hiszen tízpercenként kaptam tőle rezgő figyelmeztetést, amiért amúgy alapból ölök. Csak mondom.

Van viszont némi örülnivaló is, rögtön kettő, ráadásul az egyikből következik a másik, így téve nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy ezt a mondatot nagyon csúnyán megterveztem. Az első az, hogy mostantól Nándo is rendszeres olvasóm lesz, ráadásul nem csak úgy hébe-hóba fog benézni, hogy van-e újdonság nálam írva, hanem tudatosan, a megjelenéstól számított legfeljebb tizenkét órán belül, a várható izgalmak részleges ismeretében. Teszi mindezt úgy, hogy igénybe veszi legújabb szolgáltatásunkat, ami nem más, mint az RSS. Bármi új kerüljön is fel az oldalra, frissül az RSS-feed és lehet kattintani. Egyelőre nem tudom megoldani, hogy elég legyen rákattintani valami képecskére, ehelyett az érdeklődőket felbátorítom arra, hogy RSS-olvasó alkalmazásukba vegyék fel az alábbi hivatkozást:

Nándo szerint működik, egyéb esetben az ismert csatornákon elérhető valék. Mint mindig.

A hadjárat a végéhez közeledett. Még javában benne voltunk a télben, amikor az ezredes kivezényelte csapatát az erődből. Feladatul azt tűzte ki, hogy a hegygerinc menti erdőkből elkergessük a lázadók szervezetlen csoportjait, akik napról napra több gondot okoztak az utazóknak és kereskedőknek. Több rejtekhely felszámolását követően virradt ránk ezen a napon, a sikerekre való tekintettel az ezredes a mai napot pihenésre jelölte ki. Társaimmal együtt igyekeztem ezt kihasználni, s a közeli tó hűs vizébe merülve átadtam magamat a semmittevésnek.

Hirtelen több dörrenés törte meg a csöndet: ijedtemben a víz alá buktam. Aztán felébredtem.

A dörrenések nem ágyútól származtak: előbb az ég dörgött, majd a feltámadó szél becsapta az ablakomat. Erre ébredtem tehát fel a saját verejtékemben úszkálva, odakint az égi fotográfus többfázisú derítőfénnyel készített képeket, holmi felhőrétegek egymásnak csúsztak és morgolódtak. Pár pillanat múlva megszűnt az áramellátás, a környék sötétségbe borult, én meg ott feküdtem az ágyon, teljesen alkalmatlanul az újbóli elalvásra.

Ilyenkor nincs mit tenni, marad a tétlen gondolkozás, ami esetemben nem szokott jól végződni, mert vagy új blogdizájn lesz belőle, vagy valami egyéb baromság. Próbáltam értelmesen eltölteni azt a másfél órát, amíg eléggé hűvös és eléggé nagy csönd lett ahhoz, hogy aludni tudjak. Eleinte idióta szójátékokat fabrikáltam - köbö olyanok ezek, mint WarPriest négysorosai, amikből HIÁNYOM van -, ezek közül ezúttal a szerintem legfárasztóbbat fogom prezentálni, így hangzik: Ha a Kartel frontembere szétszaggatot egy szalvétát, akkor lehet azt mondani, hogy zanaszét tépte? Értik ugye? Ééértik...?

Aztán felfigyeltem arra, hogy a szél mennyire birizgálja a bejárati ajtó elé akasztott két széljátékot - az igazság az, hogy nehezebb lett volna nem észrevenni. Ezek ugyebár ilyen madzagra lógatott fa vagy fém akármik, amiket a lég egymásnak lökdös, és anyaguktól függően vagy kolompolnak, vagy csilingelnek, de mindenképpen baromi idegesítőek hosszú távon. Nem is értem, minek nekünk egyből kettő, de akitől az elsőt kaptuk, meg van róla győződve, hogy ezt az egész széljáték-fétist északon találták ki két Finlandiás szaunázás között, nekem viszont úgy rémlik, hogy ez ilyen kínai-japán eredetű dolog és a rossz szellemek elűzésére való; ezt persze nem fogom anyukámmal közölni, mert akkor gyorsan beszerezne még vagy hármat.

A széljáték valójában sokkal több, mint aminek látszik. Akinek nincsen, az sosem gondolná, hogy komoly értékkel bír: pár szelesebb nap alatt akaratlanul is felfedezhető benne némi konzervált harcművészet. Önuralomra tanít ugyanis. Igen, mindezt a csilingeléssel éri el. Egy idő után valószínűtlenül nagy önuralomra van ugyanis szükséged ahhoz, hogy megakadályozd magadat a széljáték módszeres letépésében és elhajításában, netán szigetelőszalagos csilingelés-képtelenné tételében, valamint a totális megháborodásban. Jópofa dolog tehát, a fene essen bele.