Másfél órát vett el az életemből, hogy megpróbáltam visszaemlékezni arra, mi Yogi Bear magyar elnevezése. A nemzeti park megvolt, Bubu is eszembe jutott, a Maci Laci bezzeg nem.

Jó, most képzeljünk el egy élethelyzetet, amikor ez az információ releváns. Mármint a medve kiléte.

Ezt gondoltam mára hasznos tartalomnak, itt még elolvashatjátok, hogy ki volt Aiken, szevasztok.

Úgy alakult, hogy a The Big Bang Theory-ban beértem a jelent — mellesleg tegye fel a kezét, aki szerint jó volt a 3x19-es rész; nekem ez volt az eddigi abszolút mélypont és nem azért érzem így, mert az előző kettő epizód viszont fantasztikusra sikerült —, az IT Crowd negyedik évada csak valamikor ősszel lesz látható, a Firefly második szezonját majd az unokámtól fogom megkapni névnapomra olyan negyven év múlva, a Lost utolsó előtti előtti előtt részét meg még nem küldte el Sam bácsikám.

A Flash Forward úgy került a képbe, hogy több helyen megírták, kaszálni akarja az ABC, pedig milyen jó kis sorozat, gondoltam megnézem az első két részt, legfeljebb utána úgy döntök, hogy mégsem érdekel és keresek mást, de... Szóval egyelőre nem keresek mást helyette. Igaz, még csak négy epizódon vagyok túl, de nagyon ígéretesnek találom — ha másért nem, akkor a Lostos utalások miatt. (Az első részben az óriásplakát megvolt?)

A történet azzal kezdődik, hogy az emberek élik az életüket, kinek szépen, kinek kevésbé szépen telik a napja, 2009. október 6-án délelőtt 11-kor viszont a Földön mindenki elveszíti az eszméletét 137 másodpercre. Az ájulás után hatalmas a felfordulás, az összes levegőben lévő repülőgép lezuhant, a városokban autóroncsok, kigyulladt épületek mindenfelé, senki nem tud semmit. Illetve... mindenki álmodott valamit. Látták saját magukat a jövőben, hat hónappal később, 2010. április 29-én (már aki), és innentől kezdve mindenkit egy dolog érdekel: vagy vágyakozik a jövőre, vagy éppen elkerülni akarja azt. Nameg megtudni, ki volt az a fickó, aki nem ájult el.

A sorozat tavaly ősz óta idehaza is látható, úgyhogy biztos sok újdonságot mondtam mindenkinek, de hát próbálkozni kell, ez van.

A Firefoxhoz már régóta elérhető volt a Vimperator nevű plugin, amit telepítve a böngészőnket a vi/vim szövegszerkesztőben megismert (és nyilván megkedvelt) billentyűkombinációkkal tudtuk irányítani. Én mondjuk egy percig sem használtam, szóval a jóságáról nem tudok nyilatkozni.

Ugyanezt a funkcionalitást kínálja Google Chrome-hoz a Vimium. Teljesen jól működik, a linkre kattintva láthattok egy videót is a működéséről. Például a weboldalakon lefelé és felfelé a j és k billentyűkkel tudunk görgetni, a Shift-h és a Shift-l pedig vissza, illetve előre lépked a history-ban, az f betű lenyomására pedig az oldalon látható összes link mellett megjelenik egy címke, amit begépelve máris megyünk a hivatkozás mentén bele az internetekbe.

Egy gond van csupán: olyan webalkalmazásokhoz, ahol eddig is volt valamilyen gombos navigáció (pl. Gmail, Google Readerben a J, K páros), a Vimiumban kivételeket kell felvenni, különben viccesen fogjuk magunkat érezni. A Readert úgy tudjuk kiengesztelni, ha a bővítmény beállítópaneljén az Excluded URLs mezőbe beírjuk, hogy http*://*.google.com/reader/*. Időnként erre magasról tesz a Vimium, de ez ne szegje kedvünket, lesz még orcánkon mosoly.

Egyébként tegnap esküvőn voltam. Alapvetően jól éreztem magamat, pedig hát annyira vagyok társasági lény, mint amennyire Eric Roberts színész... Mindössze kettő veszélyes elemről tudok beszámolni.

Az első a templomi szertartás. Nem vagyok vallásos, nem vagyok megkeresztelve, tulajdonképpen abszolút nem jogos a részemről a ceremónia ekézése, nem is akarok ezzel megbántani senkit, de baszki, egy esküvőn a papnak nem Trianonról meg a kapitalizmusról (lásd a címet) kellene beszélnie, meg szerintem a politikát is kár volt felemlegetni. Mondjuk az is igaz, hogy amikor nem ezekről volt szó, akkor meg olyanokat mondott, amiktől az embernek az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a házasságkötéstől. Bár, mint mondtam, pogány vagyok, nem értek hozzá, biztos így kell, csak ott, abban a helyzetben elég szar embernek éreztem magamat, mert a gyülekezet nagy hányada teljesen elérzékenyülve, átszellemülten hallgatta a beszédet, rólam meg lepattant, úgy toltam az übert. (Medic!) De már bizonyos vagyok abban, hogy a cinikusságom is az Úr akaratából vagyon és kősziklára épült, jöhet az árvíz meg a szelek. (Akit ezzel a mondattal esetleg hitében megsértettem, az olvassa el mégegyszer és gondolja végig. Ha még mindig úgy érzi, akkor sajnos úgysem fogom tudni meggyőzni az ellenkezőjéről, megyek a sarokba.)

A másik életellenes cselekmény az volt, amikor a szolidnak induló vacsorán a deckből addig halkan szóló rockabilly zenét rettenetes bonyolult szervezés és brilliáns műszaki megoldások feltalálása árán sikerült lecserélni a vendégsereg által olyannyira óhajtott alkalomhoz illő, dübörgős teknó-mulatósra. Számomra egy Mc Hawer és a Tekknő album végighallgatása testen kívüli élményt jelent, három, esetleg négy sorra rúgó dalszövegeket kántálnak a talajtömörítő gép monoton döngéséből mintavételezett alapra, afölé meg a Casio szintetizátor generál magának valami kis prüntyi dallamot, amit a zeneszerző okosan túlvezérel itt-ott, hadd üssön a muzsikaszó, naoszt erre lehet mulatni. Csak marha nehéz, főleg, ha:
a) amúgy sem szoktál inni,
b) vezetned kell,
c) mindkettő.

Legalább nem volt hideg odakint, az is valami.