Hétfő. Dél. Algoritmuselmélet vizsga. Ezek a tényezők már garantálják, hogy sok jónak igen alacsony az előfordulási valószínűsége, és hát, miért csalódjunk...? Először egy teszt van, olyan prog 1-féle, kitudja-hány-válasz-a-jó-a sok-közül. Húsz kérdés van a lapon, vigyorogva közlik, hogy akkor negyed óra van rá, lehet firkálni, és a 14/20 arány a kívánatos. Ahogy nézem sorban a kérdéseket és a lehetséges válaszokat, végigfut az agyamon, hogy te jó ég, ha _ezek_ a kérdések benne vannak az anyagban, akkor mi mégis mi a kétréthajtott jó francot tanultunk mondjuk gyakorlaton ebben a félévben. Mert _ezt_ nem. Lejár az idő, lapcsere, tételek, dolgozd ki őket. A fecnin négyféle feladat látható, köztük a jól hangzó Kolmogorov-bonyolultság kifejtése, ami az elméleti anyagnak azon része, amelyről körülbelül nulla fogalmam van. Amíg kitalálják, hogy ki melyik feladatot kapja, én elmormogok egy istensegítset, és reménykedek, hogy nem a Kolmogorov lesz. Ekkor ismét vigyorogva közlik, hogy akinek a vezetékneve az A és Gy betűk közé esik, azoké az első tétel. Jé, ez én is vagyok! Melyik az első tétel? Kolmogorov... Köszönöm a lehetőséget.

Az ISzK-ban a szokásos punnyadós légkör érvényesül, a hangulatot viszont némileg feldobja az az errefelé közismert népi logikai játék, amelynek lényege, hogy ki kell találnod, vajon az előző embernek hibátlanul működő számítógép neked vajon miért nem működik hibátlanul, opcoinális mellékküldetésként vállalható, hogy az előző embert lenyomozzuk, megkeressük és kérdőre vonjuk, vagy bonyolult dungeonök bejárása eredményeképpen találunk egy értelmes számítógépet, amely nemcsak hogy működik, de még a wisdom és lockpicking értéket is növeli. Depir segedelmével letöltöm a megfelelő verziószámú Live For Speed demót, majd pedig...

...hazafelé olyan riasztó történéseket élek át, amelyek állítólag hasonlítanak azokra, melyeket Stephen King élt át, mielőtt írni kezdett volna, csak ezek némileg borzalmasabbak. A helyszín a 24-es autóbusz Klinikák nevű megállója.

Amint a busz begördül a peron mellé, hirtelen feltámad a szél, a megállóban várakozók megborzonganak kissé. Egy madár elrepül. A harminc fok ellenére kabátban közeledik egy fiatal nő az ajtó felé. Eléri a kapaszkodót, felszáll, majd a sofőrhöz fordulva azon az utálatos, plázaszökevények által magukra erőltetett hangon megkérdezi:
- Ez a busz a Doberdóra megy?
A sofőr szemrebbenés nélkül, gépiesen felel.
- Nem, ez onnan jön.
Bátor fickó, meg kell hagyni. Közben mindenki felszáll.
- De én a Doberdóra akarok menni.
- Hát menjen!
- Azt mondták ott a zöldségesnél, hogy a 24-es busz megy a Doberdóra.
A sofőr napszemüvegét feltolja a homlokára, jól megnézi magának a zöldséges standját, gondolatban kilő két föld-föld rakétát, majd így szól:
- Át kell menni a másik oldalra.
A helyzete kezd cikivé válni. Az utasok egy része érdeklődve várja a mini bohózat végét. Vagy az indulást. Vagy mindkettőt. A sofőr homlokból finoman gyöngyözni kezd. Ő ennek a járműnek az ura, és most valaki súlyosan fenyegeti a méltóságát. Tennie kell valamit.
- Át kell menni a másik oldalra.
A nő látszólag felfogja a mondat lényegét, szinte látszik, amint agyában a különböző vércukrok szépen lassan karamellizálódnak a terhelés következtében. Valami nyikorog is egyet. Elfordul, leszáll, majd habozva bár, de átmegy a busz előtt. Körülnéz, nem jön autó az úton. A sofőr kezd reménykedni. Túl korán. A nő nem megy át az úttesten. Nem. Odalép a busz bal elején a sofőr ablakához és rettentő látványosan várakozni kezd. A sofőr és az utasok arca ugyanabba a jellegzetes WTF-életérzést kifejező konfigurációba kerül.
- Most mit csinál? - kérdezi a sofőr, miközben letekeri az ablakot.
- Maga mondta, hogy át kell jönni erre az oldalra!
A helyzet menthetetlen, atom sincsen senkinél. A busz motorja felbőg, az automatát egy görcsbe ránduló mutatóujj durván D-be kapcsolja. Egy kicsit mindenki meghal.