Egy hajnali háromkor bekövetkező lefekvés, egy nyolckor bekövetkező felkelés, néhány órányi kétségbeesett próbálkozás és egy izgalmasság szempontjából felejthető Programozás előadás után az ISzK-ban voltam megtalálható. Ott is azért, hogy hátha megszáll az ihlet és legalább minimális mennyiségű házi feladatot be tudok adni abban a reményben, hogy nem buknak ki a teszten, de az az igazság, hogy életemben annyi segmentation faultot nem láttam, mint ma.

Amikor ööö... úgy délután négy körül WarPriest rámtalált az ISzK egyik sarkában a gép előtt görnyedezve leledző állapotomban, akkor már erősen kész voltam ettől a naptól és ettől az elmúlt másfél héttől. Majdnem nyolcig vesződtünk még ott, részemről nulla eredménnyel, lehet sajnálni, aki akar. De nem muszáj. Sőt!

Az az igazság, hogy nem az fáj, hogy nem sikerült eredményt elérni most. Az fáj, hogy ennyi áldozat, belefeccölt idő ellenére nem sikerült. Mert a múlt héten - ami ugye tavaszi szünet volt - gyakorlatilag mást nem csináltam, csak a házikat. Naponta hat óra bent és még ki tudja, hány, otthon... Reggel még fél lábbal aludtam, mikor a speaker csippant egyet bootolás közben, este pedig a monitor elől dőltem bele az ágyikóba. Napközben meg nem győztem válaszolgatni a lakótársamnak - aki úgy gondolta, hogy amint elkészülök, haza is megyek az albérletből és akkor ő egyedül lehet otthon és zavartalanul hallgathatja reggeltől estig azt az egy darab Groove Coverage számot, ami megvan a gépen... -, mert félóránként megkérdezte aggódó arccal, hogy működik-e már...

Szóval most meglehetősen el vagyok kenődve, majd jól túlteszem magamat rajta idővel. Erre tökéletes lesz mondjuk a pénteki nap, amikor is papíron fogunk programot írni egy kellemes ZH-összeröffenés keretében, mert az nekünk amúgy is jó. Vagy nem...