Igazság szerint a mai napról semmit nem akartam írni, mert tulajdonképpen a világon semmit nem csináltam. A szokásos lélegzetvételeken kívül, persze. Délelőtt a VMware-rel próbálkoztam, mert elterveztem, hogy milyen jó lesz nekem, ha építek egy virtuális gépet Windows 98-cal és azon fogom futtatni a jó öreg GTA2-t, és kipróbálom azt is, hogy még mindig szétlőnek-e a szovjetek a harmadik városrészben a negyedik küldetés során. Ebből nem lett semmi, ugyanis a másik gép backupja miatt a merevlemez majdnem tele van, és úgy hirtelen semmi kedvem nem mutatkozott arra, hogy a jól eltervezett szórakozás helyett ma Windowst telepítsek újra, meg merevlemezeket dugdossak ide-oda, netalán nagymennyiségű adatot írjak DVD-re, hogy legyen hely a virtuális gépnek. Amíg gondolataim a nyolcvan gigabájtos merevlemez szűkössége körül bonyolódtak, tekintetem az asztal alatt heverő PS2-re tévedt. És nem volt több kérdés.

Power gomb be, a tévén már jön is a PS2 bejelentkező hangeffektusa - ez azért furcsa kicsit, a tévét még be sem kapcsoltam... -, felpörög az ezüstszín korong a meghajtóban, és a képernyőn megjelenik - mert közben már bekapcsoltam - Kazunori Yamauchi neve. ő az a kedves, messzemenőkig elhivatott japán úriember, aki képes összefogni a digitális polifóniát úgy, hogy az kerek egészet alkosson. És ő az, aki valószínűleg sohasem fog egy Electronic Artsnál dolgozni, egyszerűen azért, mert túlteng benne a vágy a játékok minőségbeli fejlesztése iránt, ez pedig egy akkora, olyan felfogású cégnél nem megengedhető, hiszen mi lenne így a fantasztikus Need for Speed-sorozatból...? Hát, ilyen Most Wanted-féle részek biztosan nem...

Már biztosan leesett, hogy megint a Gran Turismo 3-ról szövegelek feleslegesen. Igen, ennyire tetszik, ennyire megfogott engem ez a 2001-ben megjelent őskövület, amelyben nincsenek rendőrök, nincsen nagyfokú vizuális gányolás, és amely nem szerepeltet néniket a karriermódban sem, továbbá nem jönnek kétszáznegyvennél, féktáv előtt idegesítő üzenetek olyan információkkal, amik hétéves kor felett már mindenki számára triviálisak. Ebben a játékban csak vezetni kell. Rém unalmasan hangzik, ugye? Hát, én a délután nagy részét eltöltöttem ezzel, és baromira nem unatkoztam. Az igaz, hogy a licenceknél van egy, amit körülbelül hatvanszor kezdtem újra, hogy meglegyen az arany minősítés, és még mindig nem sikerült, emiatt egy ízben majdnem a Nap felé rúgtam a kontrollert, aztán mégsem, mert a visszajátszásból kiderült, hogy ÉN voltam béna, nem az út. Zsubinak meg majd elmesélem jól, hogy milyen érzés volt körbemenni az elérhetővé vált Monte-Carlo-i pályán.