Szóval az úgy volt, hogy péntek este S@ti elmulasztotta megörökíteni Gyulai Balázs gyászálarcát, amit egy dakaros baleset okán volt kénytelen egyébként meglehetősen jóllakott óvodásra hajazó arckifejezése helyére tuszmákolni, ugyanis még szerinte is hülyén nézett volna ki a szokásos képernyős arcát mutatni ilyen megrendítő esemény közlésekor. (Csak az érthetőség kedvéért: arról van szó, hogy a Dakaron egy guineai kissrácot elgázolt egy sárga autós lett versenyző, amikor a kissrác elészaladt az úton. Arrafelé az embereknek nem azt jelenti a Dakar, mint nekünk, nézőknek, vagy a versenyzőknek; nekik minden januárban azt jelenti a Dakar, hogy jön egy rakás fehér ember a gépeivel, nagy pénzeket fizet azért, hogy kicsit csapathasson a porban, elüt néhány helybelit, aztán jövőre megint jönnek. És benne lesznek a tévében.) A kérdéses pofa egyöntetű véleményünk szerint hajszállal veri Lilu Dominó-napos munkásságát, pedig abban komoly szellemi teljesítményt véltünk felfedezni, ez meg csak egy arc.

Apukámnak ma tartottuk a születésnapi vacsoráját, amelyen jó szokás szerint az egész család jelen volt. Még pénteken estefelé - jóval Gyulai úr alakítása előtt - fülembe jutott, hogy keresztapám felesége valami szakdolgozatot írt/ír/fog írni (már valami hat oldal készen is van), nekem meg azóta egyre erősödik az a sötét félelmem, hogy nekem is szerepem lesz a folyamat generálkivitelezésében, csak még nem tudom, miféle. Honnan is tudnám, mikor nekem általában olyankor szólnak, amikor már a probléma több körön át halmozódott. Olyankor én ugye örülök, különösen ha a szakdolgozat szó szerepel a kontextusban, a legutóbbi szakdolgozatos élményről talán most nem emlékeznék meg.

De én ekkor még nem jövök képbe, hiszen a délután úgy indul, hogy az unokatesómat - a hatévest - megint lepasszolták nekem, hogy kezdjek vele valamit. Érdeklődési köre nem változott jelentős mértékben, ez azt is jelenti, hogy én megint nem tudtam egy normális órát játszani valamivel, bármivel, akármivel, mivelhogy minden pillanatban magyaráznom kellett valamit. Kedvenc, ismétlődő jelenetem az volt, hogy ugyebár az ember játszik a Gunnal. Mivel nem én írtam a játék történetét, nyilván fogalmam sincsen arról, hogy a következő pillanatban mi fog történni, van viszont velem valaki, aki megállás nélkül kommentálja a történteket, sőt, tippeket is ad a folytatáshoz, ezzel lőve szívcsúcson a naiv felfedezés apró örömét is.

Aztán egyszercsak este lett, vacsoraidő, vacsora. Én még igazán le sem ültem, amikor a kissrác kijelentette, hogy ő nem éhes, helyette inkább játszana valamit. Én ezt valami érthetetlen okból nem hallottam meg, a célzatos pillantások felett pedig elegánsan átsiklottam. Én most eszek és kész. A mosdóból kifelé jövet persze meg lettem találva, hogy "Kapcsolj már be neki valamit!" (ez is egy remek kifejezés amúgy...), én javasoltam a hajszárítót vagy a kenyérpirítót, erre kisebb hiszti volt a reakció. Én ugye itt nem nyerhetek, pedig én vagyok otthon. Báz...