Kezdek félni. Nem elég, hogy otthon már a rokonság és a fél utca hozzám jön az ügyes-bajos számítástechnikai dolgaival, mostmár Debrecenben sem vagyok biztonságban. Tegnap délután ugyanis bekopogtatott a lépcsőházi szomszédunk, hogy egy ismerőse most vett ámítógépet meg internetet hozzá, és tök jó meg minden, csak valahol megakadtak, nekem meg éppen nem jutott eszembe semmi elfogadható kibúvó, úgyhogy ma délelőttre meg lett beszélve a hibaelhárítási nagygyűlés, náluk.

Előtte még megemlítem, hogy az esti Kiadványszerkesztés után annyira nekiálltunk beszélgetni a srácokkal, hogy a betervezett és jóváhagyott nyolc-negyed kilenc helyett fél tízkor kerültem haza. Természetesen az ajtóban belülről benne a kulcs, nehogy be tudjak jönni a magam erejéből. Kész szerencse, hogy nem hárman lakunk itt, különben biztos benne lenne egy-egy kulcscsomó mindegyik zárban. Lényeg annyi, hogy éjfél körül találtam meg az ágyikót.

Nyolc és kilenc között megtanultam a kalkulus nagyobbik és izgalmasabbik részét, holnap zéhá. És még nem is reggeliztem.

Reggel a megbeszélt időpontban megjelentem a megbeszélt helyen a megbeszélt célból kifolyólag, az egyik lakó beengedett a lépcsőházba, megtaláltam az ajtót is. A gépet még nem is láttam, már biztos voltam benne, hogy itt kérem súlyosan rookie nehézségre kell kapcsolnom magamat az ő érdekükben, azaz nem olyan gyorsan kattintgatok, ahogy szoktam, és minden feliratot, csúszkát, akármit elmagyarázok. Maga a számítógép nem volt különösebben figyelemreméltó, kitudjamilyen processzor, 256 MB memória és integrált Intel Extreme II grafikus lapka (khömmm...). Persze internetezni meg filmet nézni még majdnem sok is, a játszani kívánt játékokat elnézve pedig (Jazz Jackrabbit2, ősrégi PC-s Sonic, South Park Mario és az igazi gyöngyszem Island Wars) főleg elég. A probléma az volt, hogy az eladó jól beállította a dolgokat, annyira jól, hogy internetkapcsolatot létesíteni például nem lehetett. Bár ez nem az ő okossága miatt volt, hanem az XP saját okossága miatt. Valamiért ugyanis a billentyűzet nem csinált semmit a világon. Be volt dugva, világított rajta a Num Lock (kikapcsolni mondjuk nem lehetett...), de ott megállt a tudomány. Kisvártatva észrevettem egy furcsa ikont az óra mellett, ami azt jelezte, hogy a billentyűszűrés be van kapcsolva. Minden egyes gombra. Kikapcs, működik a betű.

Következő körben egy e-mail címet kellene szerválni valahonnan. Minden lenézés vagy akármi nélkül elmesélem, hogy egyikük azt kérdezte: "És azt is a Matávnál kell kérni?". Nem lehet mindenki olyan begyepesedett agyú számítógépb.zi, mint én. Elindultunk hát a levélcímkészítés rögös útján, először a Freemailen. Regisztráció sikeres, lépjünk be. Hibás név vagy jelszó. Mindkettő jó. Nézzük a jelszóemlékeztetőt. Nincs ilyen azonosító, vagy nem adott meg alternatív levélcímet, vagy nem adott meg jelszóemlékeztető kérdést. Pedig de. Mivel még tíz perccel később sem engedett belépni - közben a felhasználók száma 250-nel nőtt -, csináltunk egy másik fiókot. Ott is minden rendben, készen van, de belépni nem lehet. Ugyanazt a nevet meg nem engedi regisztrálni, mert már foglalt. Akkor dögöljön meg magának, a VIPmail-nél seperc alatt lett fiókunk, amibe be is tudtunk lépni. Remek!

És böngészni hogyan kell? Elmagyarázom. Hatalmas üdvrivalgás tör ki, amikor felfedezik az ablak alján az oldal betöltését jelző csíkot. Óvatlanul kiejtek olyanokat a számon, mint a backspace, tab, de idejében észreveszem magamat. Végezetül felírják papírra, hogy a modemes kapcsolatot mindig bontani kell, ha már nem használják, majd kis híján szentté avatnak, amikor az asztalról eltűntetem az ott elhelyezkedő, esetenként Parancsikon - ... (5) feliratú ikonok javát, a játékok ikonját meg átrakom a jobb oldalra. Elbúcsúzunk, a kezembe nyomnak egy kis jutalmat, pedig nem kértem, úgyis jövök még, érzem.

Az igen hosszú, mintegy két perces séta közben arra gondolok, hogy milyen jó érzés azt látni, hogy valaki rácsodálkozik olyan dolgokra, amik nekem már közel természetesek; észrevesznek olyan apróságokat, amiket én is látok állandóan, mégsem érdekelnek; egyáltalán: jó érzés az, ha felnéznek az emberre egy kicsit, és nem azért, mert kilóg az izomzata a terepjáróból, vagy mert az óvodában is fuksz volt a jele, hanem azért, mert tud olyasmit, amit ők éppen nem. És az a vicc, hogy hiába magyarázom nekik, hogy én ilyen korba születtem bele... És az is vicces lesz, amikor tíz év múlva összevetjük a kiskölyköket a mai kiskölykökkel. MMS-képes telefon? Mennyémá! Hordozható számítógép? Mennyémá! Hordozható nappali, vazze...

És még nem is reggeliztem.

Aztán átléptem a főbérlőhöz rendezni a lakbért. Én ugyan nem kérdeztem tőle, de sietve elmagyarázta, hogy előző este nem azért volt kétszer is érdeklődni a hollétem felől, mert szemmel tartana vagy hasonló... mindenesetre mostmár gyanús.

És még mindig nem reggeliztem meg, pedig nemsokára dél van. Remélem S@ti reggelizett már. Remélem S@ti írt blogot is. Vagy fog írni. Zsubi írt. Már a századiknál tart. SztupY is írt, ő nemtom hol tart, de azon a képen, amelyiken a kék kabátka van rajta... aúú, annyira fáj. :) Szerénke meg médiatényező lesz lassan, már ha igaz, amit írt. Lehet hogy egy interjúért többet kapna, mint a sajátosan értelmezett ártatlanságáért. Szerintem legalábbis nem árulható egy gépjármű nullkilométeresként, ha a nyílt napon páran mentek vele egy tesztkört. De hát nyilván én vagyok a bolond.

Lehet örülni, ebben a bejegyzésben nem írom le többször, hogy még nem reggeliztem... francba...

KoRn - Alone I breakfast.