5 óra 50 perckor éppen arról faggattam a fehérvári vasútállomás egyik pénztárosát, hogy a hamarosan induló személyvonattal utazva el lehet-e érni Kőbánya-Kispesten a 7.37-es InterCity-t, mert a menetrend szerint valami hét percnyi idő jutna az átszállásra, az meg minimális késés mellett is rögtön nagyon kevés tud lenni.
– Eléri, persze, az úgy van kitalálva – mondta ő a szemüvege fölött rám nézve érdekes hangsúllyal, ami alapján a válasz igazából bitch please, a menetrendet nem a szél hordta össze, hanem tudomány van mögötte, sőt, Tudomány, így nagybetűvel: rendes magyar emberek rendes magyar tudománya, nem ám ilyen brittudósos marhaság; higgyed el, ami oda van írva: ha azt mondja, eléred, akkor eléred, szkész lett volna.

Megért volna a fejem egy tudományos értekezést, amikor 7.55-kor beálltam a KöKi jegypénztárhoz váltani egy újabb IC helyjegyet ugyanarra az útra egy órával későbbre, mert Fehérváron a 6.16-os szerelvényt 6.29-kor tolták be a vágányra, az eredetileg lefoglalni szándékozott IC előtt pedig legáhitatosabb imáim dacára sem kezdett gyöngéd, mégis eltökélt  párzásba két ellenkező nemű (vagy ahogy nekik éppen tetszik) szamár.

Cserébe a későbbi IC-vel belefutottunk egy felsővezeték-szakadásba, de erőt vettem magamon és az elfojtott röhögést megtartottam arra az esetre, ha utolérne minket az ígért havazás.

Még megvan, mondjuk ülök én még ma vonatra.