A péntek estém fénypontja egyértelműen az a tíz perc volt, amikor magamban puffogva elküldtem melegebb éghajlatra Babbage-től Ballmerig lényegében mindenkit, akinek valaha is köze volt a számítástechnikához. A péntek estém abszolút mélypontja pedig az a tíz perc volt, amikor arcomat az asztallapra illesztve csukott szemmel, hevesen mea culpázva próbáltam megbékélni a ténnyel, miszerint mégiscsak én nem vagyok eléggé nagyherceg ebben az egész programozósdiban.

Annak a két embernek a kedvéért, akit érdekelnek a részletek: nem bírtam napirendre térni afelett, hogy ha egy asszociatív tömböt print_r-rel kiíratva megkapom a tömb elemeit, akkor a következő utasításban ugyanezen tömb elemeire hivatkozva miért kapok mindenre undefined index hibaüzenetet. Gimnáziumi osztályfőnököm egyik kedvenc frázisa volt az addig nézzük, míg be nem látjuk, ezen a vonalon elindulva addig néztem, míg be nem láttam, hogy a print_r kimenetének a legelején szerénykedik egy 0, ebből két facepalm között már azonnal levettem, hogy a tömb, amit a hívási láncon két fájllal visszább egy fetchAll tölt fel, nullánál több rekord esetén (tehát már egyetlen egynél is) kétdimenziós, ami teljesen logikus, csak nem este tizenegykor.

Szerencsére nem jutottam el a héten a fodrászig, ezért volt miből tépkedni, hogy azért maradjon is. A tanulságok levonása fakultatív, máshol meg a futball nem világszínvonalú.