Patkányügyben...

Rágcsálót — igazit, de virtuálisat se — én még annyira nem utáltam, mint ezt a kispajtást. Az utálatomat 90%-ban az fűti, hogy harmadik napja csak ő van műsoron, nem lehet úgy elhagyni vagy megközelíteni a lakást, hogy ne hallanék másokat a patkányról beszélgetni a lépcsőházban vagy ami még rosszabb, ne próbálnának engem is bevonni egy ilyen roppant tartalmas beszélgetésbe, melyhez én egyre tompább tekintettel díszített enyhe bólogatáson kívül egyébbel nem tudok hozzájárulni, pedig tényleg mindennél jobban érdekel, hogy két utcával arrébb a kisboltos hölgy is mekkorát látott szaladni, meg hogy mi az, hogy két napja szóltak és még csak egy nyamvadt honvédségi hídverő század sem érkezett. A laposkúszásban közlekedés sem megoldás, mert van olyan, aki annyira ráér egész nap ezzel foglalkozni, hogy tetszőleges, neki megfelelő időpontban képes becsengetni csak azért, hogy elpanaszolja, hogy még mindig semmi változás a tényállásban.

Emiatt erősen fontolgatom, hogy a következő pár napban máshol leszek sokat csak azért, hogy ne legyek itthon, vagy csak simán nem leszek itthon. A fejemre szigszalagozom a fejhallgatót, hogy a hirtelen kialakult feltételes reflexeknek — csoszogó hang az ajtó előtt, gyomorgörcs, mindjárt becsenget — se legyen esélye.

...már ott tartunk egyébként, hogy íródik a panaszlevél a közös képviselőnek, azzal a kitétellel, hogy ha x napon belül nem lép, akkor megy a levél az önkormányzatnak, azzal a kitétellel, hogy ha y napon belül nem lépnek, akkor megy a levél a sajtónak, akik vezető megyei kiadványként másnap nyilván egészoldalas krízisriportban számolnak majd be az ügyről (Hány kiló patkánymérget ér egy emberélet?), hacsak be nem esik egy csúnyán összegraffitizett trolibusz vagy egy szenior kuglibajnokság.