Repülőjegyet szerettem volna venni valaki más számára, de másfél órányi vergődés árán sem sikerült. Nem sokkal később egy ilyen felütésű levélke esett be a postaládámba:

Hi,

You were all set to soar into the skies with XXXXXXXX, but then you left us without booking! What happened? Maybe you changed your plans or were just ’plane’ distracted?

Hi,

Erre kénytelen vagyok válaszolni, mert a sikertelen checkout során az email címemet sikerült már begyűjtenie a társaságnak, a működéssel kapcsolatos metrikákat viszont nyilván nem, máskülönben pontosan tudnák, hogy miért kívántam lassú és gyötrelmes elmúlást mindenkinek, akinek köze volt az XXXXXXXX weboldalához.

Kezdjük ott, hogy az XXXXXXXX egy fapados légitársaság és a legfőbb indok arra, hogy szóbaálljunk velük, nem más, minthogy egy sokat utazó illető lyukat beszélt a reménybeli légiutasom hasába.

(Érdekes egyébként, hogy ez az illető kizárólag előre vagy utólag tud okos és meggyőző lenni — tehát előre, látatlanban, a körülmények ismerete nélkül is be tudja mondani a tutit, illetve utólag, látatlanban, a körülmények ismerete nélkül meg tudja mondani, hogy ki mit és hol cseszett el, de amikor ténylegesen tehetne valamit a hibás döntések meghozatalát meggátolandó, olyankor véletlenül pont sohasem ér rá. Nyilván utazik, vagy csak kurva ügyes kifogások fabrikálásában. Fel kellene hívnom, hogy okosítson ki engem is.)

Elmondása szerint az XXXXXXXX nem olyan fapados társaság, mint a többi hasonszőrű, és ezt a másfél óra leteltével én csak megerősíteni tudom. Az XXXXXXXX nem olyan fapados, mint a többi, ezek egészen magas szinten űzik a fillérbaszás nevű sportot, persze csak saját kapura játszanak. Mert ha hatvan fabatkáért bookolsz magadnak jegyet egy megfelelően távoli időpontra Angolországba, az csak arra elég, hogy ha a terminálon meglát téged a cég egyik alkalmazottja, akkor nem ad el azonnal az ázsia étteremnek kilóra.

Öt fabatkáért kiválaszthatod, hogy hol szeretnél ülni — ülésen, sőt, olyan ülésen, aminek támlája van! — , de ha úgy döntesz, hogy neked mindegy, akkor a checkout végén bekerül a tételek közé egy öt fabatkás Egyéb költségek elnevezésű tétel (amelyről az apróbetűs részből derül ki, hogy ebből fizetik azt a kollégát, aki majd a beszálláskor téged a WC mellé ültet). Alapesetben egy tízkilós kézipoggyász engedélyezett, de 8 fabatkáért vihetsz magaddal egy legfeljebb 22 kilós csomagot (apróbetűs: ilyenkor a kézipoggyászt buktad, ami jelez egy pofátlansági faktort), újabb 4 fabatkáért pedig a kézipoggyász és a csomag is felkerül veled együtt a gépre.

Aztán kiválaszthatod, hogy milyen menüt szeretnél fogyasztani: a krumplipüré az egy szál kolbásszal 5 fabatka, a négysajtos egybetészta szintén öt fabatka, ha pedig nem kívánsz a gépen étkezni, az mindössze két fabatkába kerül (gondolom ennyit kér az az alkalmazott, aki az ételt szervírozó kolléga mögött halad és bokán rúgja, ha olyan utas felé nyújtja a porciót, aki nem rendelt ennivalót; esetleg ez a két fabatka teszi elviselhetőbbé a stewardess szenvedését, amit az éhező utas látványa indukál).

De tegyük fel, hogy a sokat utazó illető annyira meggyőző volt, hogy még ezek a sorban kiderülő sunyiságok sem tántorítanak el az XXXXXXXX-től és sikerült megtalálnunk az utazásunkhoz a legmegfelelőbb járatot, szóval próbáljuk meg megvenni a jegyet. Ebben az XXXXXXXX-nél egy kivételesen kretén módon működő checkout űrlap próbál nekünk segíteni. (Pro tip: sokat egyszerűsödik az életed, ha a fizetéshez használni kívánt bankkártya és teközted nincsen 70 kilométer távolság.)

Hogy rögtön lelőjem a poént: nem sikerült megvennünk a jegyet, mert a tranzakciós folyamat folyton hibaüzenetet dobott, természetesen olyan jó informatívat, ami alapján annyi derül ki, hogy az elutasítás oka bármi lehet; mi nem rontottunk el semmit, illetve én igen, de... Elkalandoztam. Na, mire eddig az üzenetig egyáltalán eljutottunk...

Egyrészt csókoltatom azt, aki úgy tervezte meg az űrlapot, hogy a számlázási címnél az ország kiválasztása utáni újratöltést követően továbbra is látszanak olyan mezők, amiket magyarországi cím esetén nem kell kitölteni. (Persze sem ez, sem a kötelezően kitöltendő mezők nincsenek megjelölve sehogy.) Például az irányítószám. Igen, jól olvastad, az az adat nem kell nekik a címedből, és igazából rosszul fogalmaztam, a nem kell kitölteni helyett azt kellett volna írnom, hogy nem szabad kitölteni, különben az űrlap nem lesz elfogadva.

Másrészt csókoltatom azt, aki úgy tervezte meg az űrlapot, hogy az nem fogadja el a településnév és az utca esetén az ékezetes karaktereket és ha mégis ilyet lát, akkor aszongya, hogy érvénytelen a településnév vagy az utcanév; a mi esetünkben három ilyen betű is lett volna a címben, kurva vörös volt a fejem, mire próba-szerencse alapon ezek nélkül beírva már tetszett neki mindkettő.

Harmadrészt, adhatsz meg telefonos elérhetőségeket, összesen hármat, úgymint: mobiltelefon, vezetékes telefon és egy olyan szám, ami ott csöng, ahová utazni szeretnél. Namost, ha megadod a mobilszámodat, akkor visszadobja az űrlapot azzal, hogy nem adtál meg vezetékes számot (és a mobilszámod kitörlődik). Ha nincs vezetékes telefonod és úgy döntenél, hogy beírod oda a mobilszámodat, akkor visszadobja az űrlapot, mert annyira intelligens, hogy felismeri a mobilszámot és átrakja a vezetékes mezőjéből a mobilszám mezőjébe, viszont így a vezetékes megint üres, tehát nem adtál meg vezetékes számot, ejnye már. A megoldás az, hogy mindkettőbe be kellett írni a mobilszámot.

És akkor mindezek után nem sikerült fizetnünk. Belőlem ekkor már áradt a szeretet, azt mantrázgattam magamban, bár hagyta volna a csajotok a kenguru farkára húzva apátok nagy erkölcsi értékű karóráját. Dehát lesz még London magyar falu, aztán majd sort kerítünk szépen lassan mindenkire. A sokat utazó illetőt kiküldjük előre, hogy írjon listát; őt úgyis kiviszi az XXXXXXXX.

Engem meg a bosszúvágy.