Szóval hazaköltöztettem elég sok dolgot. Például a komplett számítógépemet. Eleve nem néztek rám furcsán a lépcsőházban beszélgető szomszédok, amikor nyolc fordulóval kicsempésztem minden tartozékot a kocsiig. A legjobb mégis az volt, amikor itthon megpróbáltam szinkronizálni a szobámat a hazahozott cuccok tömkelegével, és nem fért be minden. Képet nem sikerült készítenem róla, de elhihetitek, hogy egészen elképesztő, már-már hadiállapotot idéző rendetlenség uralkodott a szobában: 12 négyzetméteren három sporttáska, két forgószék, kettő darab 17 colos monitor, kettő darab számítógép, két billentyűzet, két egér, egy pár hangszóró, adapter, hosszabbító, elosztó, tápkábel, hangkábel, egérpad, fülhallgató, mire-akasszam-fel-magamat-kábel, egy kupac DVD-lemez, discman, kósza szendvics, papírzsebkendők... Én nem voltam a szobámban bent, mert már nem fértem volna be. Úgyhogy az előszobában álltam neki a nagy pontosságot és következetességet igénylő, három elosztóból álló mini paksi leágazás megtervezésének. Úgy négy órával később már rá mertem bólintani, hogy íme, kész van, de még nem volt kész, mert a terheléspróba alatt elvérzett a rendszer. Igen, ez szokott történni, hogyha véletlenül ugyanabba az aljzatba dugod a totál egyforma földelt és földeletlen kábeleket.

Végül minden működött, mindennek lett helye, úgyhogy lehet nyomni a GTASA-t... a SA... az adatszerket... Készítettem erről egy fényképet is, de amikor áttöltöttem a gépre, akkor észrevettem, hogy a szőnyegen egy csomó morzsa látható, ami nyilvánvalóan téves konklúziók levonására ösztökélne egyeseket, ezt tehát nem vállalom.