Szeretnék egyszer egy kellemes, családias hangulatú kertvendéglőben találkozni az Asus netbookokért felelős részlegének döntéshozóival.

Ülnénk szépen az asztalnál, rendelnénk az étlapról, kedélyesen elbeszélgetnénk mindenféléről, amíg megérkezik a rablópecsenye. Esküszöm, nem hoznám szóba, hogy ugyan miért adják a netbookot Windows 7 Starterrel, ha hozzáadott érték címén úgyis telenyomják szeméttel, mert ez már szinte ipari követelmény, meg ha nagyon akarom, túl tudom tenni magamat rajta. Kibírnám, tényleg. Elköltenénk a vacsoránkat kultúrlények módjára. Aztán kivárnám a megfelelő pillanatot, és amikor elérkezik, a halkést látványosan lóbálva feltenném a kérdést.

— A képernyőkímélő kinek a reszortja?

A halkés amúgy arra is jó, hogy kipróbáljam, tényleg lehet-e vágni a hirtelen beálló csendet.

Gyógyítgatok ugyanis egy Asus netbookot, amin a gyönyörűen brandelt Windows 7 Starter fut. Egyedi a login képernyő háttere, az Asztal háttere és a képernyőkímélő is. A Starterről még azt kell tudni, hogy egy minden szempontból erősen korlátozott rendszer, felhasználói élményt tekintetében például a háttérképet csak roppant körmönfont módon lehet rajta változtatni, mert egyszerűen hiányzik az erre szolgáló menüpont, és ugyanez igaz a képernyőkímélőre is.

És ezen a netbookon a képernyőkímélő egy külön programként futó, nyilván sokezer dollár költségű, látványos, Flash-alapú promóciós videóklip magáról a netbookról, amit a processzoridő mintegy 60%-ának terhére élvezhetünk minden tétlenül eltöltött három percet követően. Duplapluszjó: zenél is. Mint mondtam, nem tudsz semmit sem változtatni rajta. Ha eszedbe jutna, hogy utánamész a programnak és letörlöd, van egy rossz hírem: a három perc leteltével hibaüzenet jelenik meg helyette. Ügyes.

Fantasztikus távlatokat nyit meg mindez, ha történetesen különféle víruskereső programokat futtatsz csökkentett módban órák hosszat, hiszen nem hagyhatod magára a gépet, mert ha a szerény CPU-t egyedül is felemésztő scanner programtól elkunyerálja a képernyőkímélő a maga processzoridejét, akkor a büdös életben nem fog végigérni a bitkolbász.

Szóval ülnénk ott a maradékok felett, kínosan feszengve, érdeklődnék, hogy volt-e olyan pillanat a termék kifejlesztése során, amikor ez jó ötletnek tűnt és ha nem, akkor miért lett mégis így, aztán átnyújtanám nekik a háttérzenélés közben elbambuló felhasználó szalvétára rajzolt use case-ét és végig csilingeltetném a poharamat, amíg nézik.

(Tisztában vagyok vele, hogyan lehet előcsalni a megfelelő párbeszédablakot, viszont egyezzünk meg abban, hogy egy inaktív űrlapelemre elég nehéz rákattintani.)