A kelleténél sajnos jóval többet árul el az államigazgatásban a közelmúltban, jelenleg és a közeli jövőben várhatóan uralkodó mentalitásról az, amikor egy önkormányzatot telefonon felhívó rádiós műsorvezető azon kérdésére, miszerint abban a helyiségben, ahol a telefont felvevő hölgy tartózkodik, van-e fűtés, némi háttérsúgdolózást követően a hölgy annyit tud válaszolni, hogy erről ő nem adhat felvilágosítást.

A másik, hogy voltam reggel a boltban, ahová sokadik éve rendszeresen beesem annak ellenére, hogy az utóbbi időben emellett egyre kevesebb érv szól, például amikor bizonyos dolgozók egyszerre vannak beosztva, akkor az eladótérben szinte vágni lehet a feszkót. Az együttállás ezúttal is megvolt, ráadásul nem volt olyan pontja az üzletnek, ahol ne folyt volna valami rendezkedés, árufeltöltés, satöbbi, az amúgy sem tágas gondolaközökben kislétrák, kartondobozok, műanyag rekeszek és röpködő vágókések között lavíroztunk a másik négy vásárlóval, de valahogy folyton útban voltunk egymásnak.

Nem elég, hogy emiatt eleve az volt az érzésem, hogy zavarok, a csúcspont egyértelműen az volt, amikor a raktárból kirontott a frissen dauerolt hajú helyi üzletvezető atyaúristen, két fejrándítással felmérte a helyzetet, felismerte, hogy ezen a káoszon egyes egyedül ő képes felülemelkedni és minden problémamegoldó képességét latba vetve nekilátott a fülünk hallatára leordítani a dolgozók fejét, de nem vagyok biztos benne, hogy nem volt a példabeszédben némi kikacsintás abban az értelemben, hogy a vásárlóknak is a rohadt mindenit már, nézelődnek itt összevissza percekig, aztán két kiflivel mennek a pénztárhoz, abból is egynek hiányzik a csücske.

Ezzel annyit ért el, hogy négy ember szó — és vásárlás — nélkül elhagyta a villát boltot, ami persze nem a legjobb módja a véleménynyilvánításnak, mert ezért is nyilván a dolgozók lesznek hatványozottan lecseszve. A maradék egy vásárló meg a könyörtelenül beálló csöndben hallgatta, ahogy a csukott kasszában halkan zörögnek a bankók.