Úgy vettem észre, hogy a vonaton utazó emberek viselkedését tanulmányozva két végletet lehet definiálni.

Az egyik véglethez tartozik, aki felszáll, leül és onnantól szinte semmi sem érdekli. Nyitva hagyják a mellette lévő ajtót, borzolja a haját a huzat, a fülébe zörög Diósgyőr termékeiből néhány tonnányi, de nem érinti meg különösebben. Ha belerohanna a szerelvénybe egy másik vonat, valószínűleg csak ránézne az órájára és megcsóválná a fejét a várható késés miatt.

A másik véglet viszont a hiperaktív, tudálékos utas. Nyílt pályán fékez a vonat egy leheletnyit, mire a többieket elkezdené az ülésbe préselni az a minimális gyorsulási erő, ő már a lehúzott ablakon kidugott fejjel kémlel előrefelé, hogy mi van, hát itt nem szokás fékezgetni. Ha a szerelvény egy darabig nem a megszokott sínpáron halad, ő meggyőzően elmagyarázza a lehetséges okokat azon hozzá közelebb elhelyezkedő útitársainak, akik egyébként rohadtul nem kíváncsiak minderre.

Tulajdonképpen csak arról akartam beszámolni, hogy szombaton a debreceni vasútállomásról 10 óra 40-kor, 10 óra 43-kor és 10 óra 49-kor is ugyanaz a vonat indult el ugyanoda.