Szóval megtekintettem a hat évadra nyúlt LOST fináléját. Egyenlő mértékben vagyok vele elégedett és elégedetlen. Figyelem, légterelő alert!

Elégedett azért vagyok, mert — nyilván végtelen pesszimizmusomból kifolyólag — teljesen banális befejezésre számítottam, hogy mást ne mondjak, Charlie magához tér a repülőgép vécéjében, kagylóba lógó kézzel, de jóféle ez a hernyó, gondolja, aztán higanymozgással visszamászik a helyére, leszállnak az LAX-en oszt’ helló, szpesöl tenksz tu evrivan, vagy valami hasonló; ehhez képest nem ezzel zárták le.

Elégedetlen pedig azért vagyok, mert ez a befejezés, sőt, számomra az egész hatodik évad nem a válaszokról szólt, pedig ezt ígérték. Bennem csak tovább gyűltek a kérdések, pont, mint eddig minden rész után. Kicsit az az érzésem, hogy egyszerűen annyira elbonyolította az írógárda a történetet, hogy már ők maguk sem tudták ezt értelmesebbre kihozni. És innentől kezdve nem értem, miért éppen azok ülnek ott a templomban a végén, miért csak ők, és mások, akiknek a korábbiak alapján jóval nagyobb szerepet tulajdonítottam, miért nem.

Ott van például Charles Widmore: az az ember mindent megtett azért, hogy újra és újra rátaláljon a szigetre, de hogy mi volt ezzel a célja, hogy mi köze volt a fekete ruhás emberhez, az nekem nem világos. Ugyanígy van egy régi problémám a Ben által vezetett vidám kispolgári kompániával: ők ugye a Dharmások elgázosítása után költöztek be a faluba, aztán élték a világukat, emberekről kértek információt a külvilágból, jött az ellátmány, meg minden, de odakint senkinek nem tűnt fel, hogy a Dharma alkalmazottak felszívódtak, hogy nem folytatódtak a kísérletek a szigeten (feltéve, hogy a Dharma Initiative a szigeten kívül máshol is jelen volt), vagy ilyesmi? Na és Waaaaaaalt?

De mindegy is, ennek vége. Jack elhever a bambuszok között, Vincent melléfekszik, közben szól az az istenverte zseniális nagyzenekar — szavakkal nem leírható pillanatok.

A LOST az évtized meghatározó televíziós sorozata volt, akárki akármit mond.