Álltam az ablaknál a függönyt a vállammal felemelve és néztem, ahogy lassan sötétül az égbolt. Jöttek a felhők, morogtak a légrétegek, amint összeértek a magasban, gyászos frigyükből fényes villámok születtek. Egyre fényesebbek és egyre közelibbek.

Ott álltam és néztem kifelé, szótlanul. Nem mintha lett volna kihez szólnom.

Valami baj van az élettel. Nem úgy alakul, ahogy szeretném. Nem úgy alakítom, ahogy kellene. És minél közelebb kerülök ahhoz, hogy végre megértsem ezt az egészet, annál kevésbé tűnik valóságosnak. Mintha bármelyik pillanatban fel lehetne belőle ébredni és visszatérni... hová is? Nem tudom. Gyakran másfél órával azelőtti történéseket érzek rettentő távoli és meglepően valószínűtlen emléknek, közben valakinek egy tizenöt évvel ezelőtt elcsípett arckifejezését 1080p-ben tudom felidézni.

Feltámadt a szél. Veszettül susogott volna az ablak alatt a meg nem mondom milyen fajta fa, ha márciusban nem vágták volna ki. Megjelent az ablaküvegen az első esőcsepp, hívta a haverjait is, azok meg egyre csak jöttek. Mind el voltak ázva. Nagy, boldog család. Visítva zuhantak bele közvetlen elődeik maradványaiba.

Lehet, hogy nincs baj az élettel. Lehet, hogy pontosan úgy alakul, ahogy kell. Csak nem érzem sajátomnak. Maybe I should get a life. Just like this guy: