Ilyen ez a mai nap, egymás után történnek a lámaságok.

Kezdődött azzal, hogy a laptopon besárgult a vírusirtó, mert kifogásolta, hogy már x napja nem végeztem teljes körű ellenőrzést. Megvitattam magammal, hogy akkor legyen gyereknap, nekieresztettem a teljes vizsgálatot. Kicsit kigúvadt a szemem, amikor közölte, hogy akkor csekély három és fél órányi egyéb elfoglaltságot kellene keresnem magamnak, mert ő addig bizony kufircolni fogja a biteket és a folyton daráló merevlemez mellett még a jegyzetek olvasgatása is sokkal kevésbé tűnik élményszerűnek. Szóval az első félórára azt találtam ki, hogy elfáradok a boltig. Laptop töltőre, hogy ne merüljön le a nagy munkában, cipő fel, irány az áruda! Visszaúton összetalálkoztam valakivel, aki nagyon szeret beszélgetni, szóval egy jó óra eltelt, mire visszaértem a lakásba. Belépek a szobába, sárgán pislog rám a laptop. A drágám pár perccel távozásom után letette magát sleepbe, merthogy nem zajlott semmilyen fontos folyamat. Login, nézem, hol tartott a keresés: még három órát saccol. Óbaz.

A résnyire nyitott ablakon betuszkolta magát egy darázs. A kölcsönös megnemtámadási egyezmény értelmében kinyitottam neki a többi ablakot, hogy érezze csak meg a levegőt és hussanjon ki békével, ám ő ehelyett a feje ütemes ablaküveghez ütögetését választotta, amiben gondolom marhára kifáradt és elmászott valamerre regenerálódni. Nyilván este fog előmászni az asztal mögül, amikor esélyem lesz mezítláb rálépni tök véletlenül a sötétben.

A bolti kiruccanásnak amúgy annyi volt a haszna, hogy megismerkedtem egy új termékkel, ami mazsolás kuglófnak nézett ki, de a címkéjén az szerepelt, hogy KÉZI BEADÁS. Szerintem valaki nagyot fog benne csalódni. Na, megyek és keresek valami alacsony pinggel kecsegtető szervert és szétlövetem magam néhány tíz alkalommal.

Szóval megtekintettem a hat évadra nyúlt LOST fináléját. Egyenlő mértékben vagyok vele elégedett és elégedetlen. Figyelem, légterelő alert!

Elégedett azért vagyok, mert — nyilván végtelen pesszimizmusomból kifolyólag — teljesen banális befejezésre számítottam, hogy mást ne mondjak, Charlie magához tér a repülőgép vécéjében, kagylóba lógó kézzel, de jóféle ez a hernyó, gondolja, aztán higanymozgással visszamászik a helyére, leszállnak az LAX-en oszt’ helló, szpesöl tenksz tu evrivan, vagy valami hasonló; ehhez képest nem ezzel zárták le.

Elégedetlen pedig azért vagyok, mert ez a befejezés, sőt, számomra az egész hatodik évad nem a válaszokról szólt, pedig ezt ígérték. Bennem csak tovább gyűltek a kérdések, pont, mint eddig minden rész után. Kicsit az az érzésem, hogy egyszerűen annyira elbonyolította az írógárda a történetet, hogy már ők maguk sem tudták ezt értelmesebbre kihozni. És innentől kezdve nem értem, miért éppen azok ülnek ott a templomban a végén, miért csak ők, és mások, akiknek a korábbiak alapján jóval nagyobb szerepet tulajdonítottam, miért nem.

Ott van például Charles Widmore: az az ember mindent megtett azért, hogy újra és újra rátaláljon a szigetre, de hogy mi volt ezzel a célja, hogy mi köze volt a fekete ruhás emberhez, az nekem nem világos. Ugyanígy van egy régi problémám a Ben által vezetett vidám kispolgári kompániával: ők ugye a Dharmások elgázosítása után költöztek be a faluba, aztán élték a világukat, emberekről kértek információt a külvilágból, jött az ellátmány, meg minden, de odakint senkinek nem tűnt fel, hogy a Dharma alkalmazottak felszívódtak, hogy nem folytatódtak a kísérletek a szigeten (feltéve, hogy a Dharma Initiative a szigeten kívül máshol is jelen volt), vagy ilyesmi? Na és Waaaaaaalt?

De mindegy is, ennek vége. Jack elhever a bambuszok között, Vincent melléfekszik, közben szól az az istenverte zseniális nagyzenekar — szavakkal nem leírható pillanatok.

A LOST az évtized meghatározó televíziós sorozata volt, akárki akármit mond.

Elmondom, mi zavar.

Az zavar, hogy valahol, egy titkos, lefüggönyözött szobában, egy kerek dohányzóasztalon heverő laptop körül ott csoportosul Bill Gates, a Visual Studio fejlesztőcsapatának vezetője, Linus Torvalds, a NetBeans-es emberek főnöke, meg még két személy, akiket nem kívánok megnevezni, és ők hatan remekül szórakoznak azon, hogy szopok a beadandómmal az összes számomra elérhető platformon.

— Megint próbálkozik, nézd már! Nyomjál oda egy futási idejű hibát, de várj vele pár percet, hogy jó nagy legyen a logfájl!
— De abból rá fog jönni.
— Lehet, amilyen szívós kis majom ez. Akkor mi lenne, ha... eltűnnének a függvénykönyvtárak?
— Az előbb fordította le és másolta be őket a megfelelő helyre.
— Na és?
— Mekkora genyók vagyunk, LOL.

Hát így.

— Benjamin Linus. (It’s Dr. Linus, actually.)