Amikor először találkoztam vele, egy padon ücsörgött az Egyetem sugárúton. Borostás arc, gyűrött, szakadt, koszos kabát, kitérdepelt nadrág, kopott, fakó magas szárú cipő, megfontolt karmozdulatok — ha valaki meg szeretné festeni a novemberi napsütést kiélvezni próbáló, tarhálással pillanatnyilag magát és másokat sem fárasztó hajléktalan portréját, adott hozzá minden.

Érdekes kontrasztot alkottak ők ketten, a hajléktalan, meg az út szélén parkoló régebbi fajta, de makulátlan és még mindig sokmilliót érő öltönyös terepjáró (a meredek tárgyalások miatt kell a terepszög) a maga úthengerre való abroncsaival és világos bőrbelsőjével.

Amikor legközelebb találkoztam vele — másfél órával később —, ugyanazon a padon ült, borostás arccal, ócska ruhában, és megfontolt karmozdulatokkal gesztikulálva magyarázott valamit annak a két rendőrnek, akik kénytelenek kezdeni valamit a hozzá hasonló, utcán fellelt elemekkel. Látszólag sikerült megegyezniük, mert lassan összeszedelőzködött és tett is néhány lépést.

Aztán beszállt a bajorba és elhajtott.

Intermission.

Rám is hasonló döbbenettel néztek a boltban, amikor kiválasztottam a hatból az egyik fajta wifi dongle-t és közöltem, hogy ebből kérek szépen ötöt; és még így sem én voltam a legfurcsább a helyiségben.

Dutow headsetes sztoriját olvasva jutott eszembe néhány nappal ezelőttről a nénis történet.

Éppen magamnak előre haladva jöttem volna ki egy üzlet üvegajtaján, amikor láttam, hogy egy idős néni áll az ajtón kívül és tétován nyúl a kilincs felé. Mivel én alapvetően kurvára udvarias vagyok, gondoltam segítek neki kinyitni az ajtót, de ő nemhogy nem indult el befelé, hanem úgy helyezkedett, mintha egyáltalán be sem akarna jönni. Türelmes is vagyok, szóval a harmadik nekifutást még kivártam, hátha csak a reakcióidő nyúlik a végtelen felé, aztán meguntam és kijöttem az üzletből, a néni meg még mindig ott téblábolt.

Nekem csak órákkal később esett le, és a néni családja is valószínűleg nagyot derült azon, hogy a mama alig tudta elolvasni az ajtóra ragasztott ünnepi nyitvatartást, mert valami félbolond hülyegyerek percekig lengette az ajtót az orra előtt.

— El tudnád magyarázni nekem, mi az a dialektika?
— Figyelj, majd kérdés-felelet módszerrel megvilágítom! Van egy tiszta ember és egy piszkos ember. Melyikük fog mosakodni?
— Ez egyértelmű: természetesen a piszkos.
— Nem úgy van az, mert a tiszta az igényli a tisztaságot, a koszos nem. Szóval melyikük fog mosakodni?
— Akkor a tiszta.
— Hát, ez sem stimmel, mert a piszkosnak is kell néha mosakodni.
— Mindkettő?
— Nem! Egyikük sem! A tisztának nincs szüksége rá, a koszos meg nem igényli.
— Akármit mondok, te mindig az ellenkezőjét állítod.
— Na látod, ez a dialektika!

A kelleténél sajnos jóval többet árul el az államigazgatásban a közelmúltban, jelenleg és a közeli jövőben várhatóan uralkodó mentalitásról az, amikor egy önkormányzatot telefonon felhívó rádiós műsorvezető azon kérdésére, miszerint abban a helyiségben, ahol a telefont felvevő hölgy tartózkodik, van-e fűtés, némi háttérsúgdolózást követően a hölgy annyit tud válaszolni, hogy erről ő nem adhat felvilágosítást.

A másik, hogy voltam reggel a boltban, ahová sokadik éve rendszeresen beesem annak ellenére, hogy az utóbbi időben emellett egyre kevesebb érv szól, például amikor bizonyos dolgozók egyszerre vannak beosztva, akkor az eladótérben szinte vágni lehet a feszkót. Az együttállás ezúttal is megvolt, ráadásul nem volt olyan pontja az üzletnek, ahol ne folyt volna valami rendezkedés, árufeltöltés, satöbbi, az amúgy sem tágas gondolaközökben kislétrák, kartondobozok, műanyag rekeszek és röpködő vágókések között lavíroztunk a másik négy vásárlóval, de valahogy folyton útban voltunk egymásnak.

Nem elég, hogy emiatt eleve az volt az érzésem, hogy zavarok, a csúcspont egyértelműen az volt, amikor a raktárból kirontott a frissen dauerolt hajú helyi üzletvezető atyaúristen, két fejrándítással felmérte a helyzetet, felismerte, hogy ezen a káoszon egyes egyedül ő képes felülemelkedni és minden problémamegoldó képességét latba vetve nekilátott a fülünk hallatára leordítani a dolgozók fejét, de nem vagyok biztos benne, hogy nem volt a példabeszédben némi kikacsintás abban az értelemben, hogy a vásárlóknak is a rohadt mindenit már, nézelődnek itt összevissza percekig, aztán két kiflivel mennek a pénztárhoz, abból is egynek hiányzik a csücske.

Ezzel annyit ért el, hogy négy ember szó — és vásárlás — nélkül elhagyta a villát boltot, ami persze nem a legjobb módja a véleménynyilvánításnak, mert ezért is nyilván a dolgozók lesznek hatványozottan lecseszve. A maradék egy vásárló meg a könyörtelenül beálló csöndben hallgatta, ahogy a csukott kasszában halkan zörögnek a bankók.

A Hármas könyvelés podcast második adásán felbátorodva jutottam el Adam Mansbach Go the Fuck to Sleep című könyvéhez, melyen át a szerző a modern meséskönyvek és gyermekversek összes modorossága mellett a gyermekét elaltatni relatíve sikertelenül próbáló szülő összes frusztrációját is egyszerű angol nyelvű versikékbe beszuszakolva igyekszik bevinni néhány övön alulit, sikerrel.

The windows are dark in the town, child.
The whales huddle down in the deep.
I’ll read you one very last book if you swear
You’ll go the fuck to sleep.

Pár perc alatt végig lehet szaladni rajta, vannak benne képek is, ha valakit ez inspirálna, szóval. Az én személyes pofázmányom mégis akkor szakadt le, amikor a fent említett podcast ajánlásának megfelelően megnéztem ezt a felvételt:

All the kids from day care are in dreamland,
The froggie has made his last leap.
Hell no, you can’t go to the bathroom.

Műkedvelőknek: itt a könyv PDF-ben. Ugye senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyesmit magyarul is lehetne...?