Amikor először találkoztam vele, egy padon ücsörgött az Egyetem sugárúton. Borostás arc, gyűrött, szakadt, koszos kabát, kitérdepelt nadrág, kopott, fakó magas szárú cipő, megfontolt karmozdulatok — ha valaki meg szeretné festeni a novemberi napsütést kiélvezni próbáló, tarhálással pillanatnyilag magát és másokat sem fárasztó hajléktalan portréját, adott hozzá minden.

Érdekes kontrasztot alkottak ők ketten, a hajléktalan, meg az út szélén parkoló régebbi fajta, de makulátlan és még mindig sokmilliót érő öltönyös terepjáró (a meredek tárgyalások miatt kell a terepszög) a maga úthengerre való abroncsaival és világos bőrbelsőjével.

Amikor legközelebb találkoztam vele — másfél órával később —, ugyanazon a padon ült, borostás arccal, ócska ruhában, és megfontolt karmozdulatokkal gesztikulálva magyarázott valamit annak a két rendőrnek, akik kénytelenek kezdeni valamit a hozzá hasonló, utcán fellelt elemekkel. Látszólag sikerült megegyezniük, mert lassan összeszedelőzködött és tett is néhány lépést.

Aztán beszállt a bajorba és elhajtott.

Intermission.

Rám is hasonló döbbenettel néztek a boltban, amikor kiválasztottam a hatból az egyik fajta wifi dongle-t és közöltem, hogy ebből kérek szépen ötöt; és még így sem én voltam a legfurcsább a helyiségben.