A szép és funkciógazdag és menő szövegszerkesztőket látszólag teljesen kisajátították maguknak az ádáz mekintososok, a menő és funkciógazdag szövegszerkesztőt pedig hosszú évek óta Vimnek hívják, de azért történnek említésre méltó dolgok ezen a téren is.

(A Vim máshogy szép.)

Például kijött a stabil 2-es Sublime Text, ami jelenleg a legjobb, pénzért kapható multiplatform szerkesztő (és a Vintage mód bekapcsolásával az alap Vim parancsokat is megérti), az Adobe-nál pedig egy kifejezetten webfejlesztésre fókuszáló editort dajkálnak.

A Brackets érdekessége, hogy maga az editor is HTML, CSS és JavaScript alapokon nyugszik és teljesen nyílt forráskódú, ami a fejlődésének és a bővíthetőségének egyaránt jót tehet. Az élő előnézet (a szerkesztőben végzett módosítások eredménye azonnal látható a böngészőben) egész ígéretes, meg képes arra, hogy gombnyomásra a HTML-kódban kiválasztott elemre vonatkozó CSS-szabályra ugorjon.

Egyelőre nem tudok érte nagyon lelkesedni, talán mert híján van ilyeneknek: The Vim Holy Grail, avagy a normál módba visszatérés kínjainak eredete:

Vim is an old editor and the Vim community has long been a victim of such a myth: The Esc key. With Vim’s best strength being hand posture and efficiency of the home row, tons of Vim users have been wondering: why the hell is the Esc key so awkward to type?

Ha már módváltás: brace yourselves, íme a lábbal hajtós szövegszerkesztő!

VIM Clutch is a hardware pedal for improved text editing speed. [...] When the pedal is pressed down, the pedal types i causing VIM to go into Insert Mode. When released, it types Esc and you are back in Normal Mode.

Egy igazán kiváló plugin!

Ez a bejegyzés hangulatában és keletkezésének körülményeiben nagyon hasonlít ahhoz a másik harminchoz, amik hosszabb-rövidebb ideje hevernek az olyan piszkozatok között, amiket egyáltalán nem szándékoztam valaha is publikussá tenni. Lehet, hogy ezt sem kellene, bár a napi szaros kenyérnek annyira pici szelete, hogy már szinte jól is esik.

Üzenetet kaptam. Nem elektronikusat, meg nem is csigapostásat, hanem csak egy mezei, lépcsőházi hirdetőfalra kanyarítottat, egyenesen a heti takarítási beosztás rám vonatkozó sorához nyilazva. Mindössze két szóból áll.

Takaritás elmaradt

Amúgy sem voltam valami nagy formában, de még ezzel együtt is érthetetlennek tűnik — nekem is —, hogy miért kúrta fel az idegeimet ez a rövid, velős megjegyzés, de biztosan katalizálta a folyamatot az a tény, hogy a nevezett takarítás megtörténtéről nekem, a partvisomnak és a felmosóvödrömnek egészen élénk, élményszerű emlékeink vannak.

A kedves, névtelen kritizálónak abban igaza van, hogy a lépcsőházat szemügyre véve valóban nem látszik sok nyoma annak, hogy bárki kitakarította volna mostanában, dehát az új autót sem viszi vissza az ember a kereskedésbe, hogy nézzék meg, milyen koszos lett, pedig csak a Bivalybasznád-Tiszaszétszaród viszonylatot tette meg tengelyi égő sárban. Persze, így végiggondolva már látom az elkövetett hibáimat.

Már amennyiben hibának számít, ha valaki nem jóstehetség. Például ha nem látja előre, hogy kora délelőtt, fél órával a felmosás befejezte után megérkezik a házhoz egy komplett költöztetőbrigád és a következő két órában jelentős kilométereket tesznek bele a lépcsőházba.

De talán már az is hiba, hogy az ember a saját és lakóközössége tagjainak dolgát is megkönnyítendő, nem rendez világkiállítást abból, hogy ő most éppen felmos, hanem eleve olyankor próbálja elvégezni a feladatot, amikor vélhetően nem fognak percenként jönni-menni. És igazán kár fáradozni azon, hogy a száradást követően mindenkinek a lábtörlője visszakerüljön a helyére, mert ha nem látják a korlátról csüngeni őket, akkor egyértelmű, hogy nem volt takarítás.

De amúgy sem használják.

Nem vagyok nagy híve a hirdetőfali üzengetés ezen formájának — főleg, hogy a tábla mellett van az én ajtóm, amin bekopogtatva megkérdezhette volna, hogy mi az ábra —, de mivel az a nagyobb hülye, aki elkezdte, én már nyugodtan folytathatom.

Például úgy, hogy hajnali négy környékén megébredve nekilátok az újabb körnek, gondosan ügyelve arra, hogy minden kínálkozó lehetőségnél alaposan odaverjem a felmosó nyelét a korláthoz, dúdolgatás közben lötyögtetem a koszos felmosólét, mintha tengeren hajóznék, a lábtörlőket a reklámoknak kijelölt gyűjtődobozra halmozom és majd mindenki szépen hazaviszi a sajátját, amikor eszébe jut, vagy megunja, hogy nincs a helyén.

Én másképp emlékszem, de csak most, csak az Ön kedvéért ISMÉT kitakarítottam.

Ui.: A lábtörlőjét a gyűjtőben találja. Elvileg.

Mindent a közjó érdekében!

Viszonylag ritkán írok hardverbejelentésekről.

Nem azért, mert nem érdekelnek, hanem mert többnyire semmi olyan közlendőm nincsen az újdonságokkal kapcsolatban, amit ne olvashatnál jóval hamarabb olyanoktól, akik mondjuk velem ellentétben értenek is ahhoz, amivel foglalkoznak.

A Microsoft Surface nevű termékcsaládja mellett azonban nem tudok szó nélkül elmenni. Szó nincs arról, hogy a Surface egy igazi egetrengető, paradigmaváltó eszköz lenne. Látszik rajta, hogy alaposan kielemezték a konkurenciát és minden jó ötletet felírtak a noteszükbe, de az is látszik rajta, hogy nem egyszerűen egy olyan tabletet akartak összerakni, ami jobb, mint az iPad, hanem egy olyan gépet, ami bemutatja, mit is gondol a Microsoft a saját maga és a számítástechnika jövőjéről.

Nagyon vékony, mégis erős magnézium ház, burkolaton körülvezetett szellőzőnyílás, hogy bárhogy fogd is a Surface-t, ne blokkolja a kezed a levegő útját, beépített tartókeret, mágneses csatlakozók és a hátra is hajtható Touch Cover elnevezésű borító, ami egyben billentyűzet-trackpad kombó is — összességében egy jól átgondolt, ügyesen kitalált és jól összerakott eszköz benyomását kelti.

Úgy gondolom, hogy az egész Windows-ökoszisztéma számára hatalmas pozitívum ennek a gépnek a puszta létezése is, mert ezentúl végre lesz ennek a világnak is egy olyan referenciagépe, amivel a versenytársak ellenében bátran ki lehet állni.

Ami utat mutat a PC-gyártóknak, és végre nem olyan elkefélt baromságokon kell demózni a színes és boldog jövőt, mint a 27 colos érintőképernyővel szerelt all-in-one asztali gépek, amiket pontosan öt percig vezérelnek érintéssel újdonsült gazdáik, mert öt perc és egy másodperc elteltével leszakadt a karjuk.

Ez az a gép, ami értelmet ad annak a több éves küszködésnek, aminek az eredményét úgy hívják: Windows 8.

Lehet, hogy ezt később bánni fogom, de most le kell írnom: a Surface bizony kéne, annak ellenére, hogy a napi géphasználatomban sehol sem találnék neki megfelelő helyet. Ugyanúgy, ahogyan más hasonló eszköznek sem. Birtoklási vágy, hogy rohadnál meg!

Azért valahogy csak megoldanám...

...és egyszercsak azt vettem észre, hogy bár minden tanácsot megfogadtam — még a sajátomat is —, az Internet Explorer 9-es verziója és a Windows 8 Release Preview-ban lévő 10-es egyaránt tojik a webfontjaimra, pontosabban a webfontjaimra és azok méretezésére, amennyiben 16 pixeles Times New Roman-nal jelent meg minden szöveg az oldalon.

Kivéve a komment űrlap mezőit, mert azokban jó volt a betűtípus.

A hosszas és unalmas hibakeresés taglalása helyett inkább csak úgy közreadom a megoldást: az IE valamiért nem szerette, hogy a betűtípus megadásakor a shorthand szintakszist (font: 1rem/1.6rem PTSerif, Georgia, serif;) használtam. A tulajdonságok szétszedése után már jó volt minden. Mivel ezt a shorthandet biztosan ismeri az IE, ezért feltételezem, hogy a rem egységek használata borította meg, de sem ennek kiderítésére, sem a fallbackek beírására nincsen most energiám, úgyhogy ez egy befejezetlen történet mar

— Michael, az eddigi hét futamon hét különböző versenyző győzött. Ön szerint is ez az utóbbi évek legjobb szezonja?
— Igen. Én magam is mindig megnézem a befutókat tévén, élőben.
— Köszönöm az interjút!