Noha eleinte én magam is fájlaltam, hogy a Windows 8-ban a Start menü helyét egy teljes képernyős, színes-szagos felület veszi át, idővel ráébredtem, hogy az újjal közel sincsen annyi valódi probléma, mint amennyit a publikum rinyálni méltóztatott miatta, sőt sok szempontból előnyösebb, mint a régi, jól megszokott menü.

(Ezen szempontok egyike, hogy bár a régi menüből programindító poklot varázsoló felhasználót nem akadályozza abban, hogy az újat is hasonlóvá változtassa, illetve mindkettőt lehet ugyanolyan béna módon vagy éppen ugyanolyan hatékonyan használni, az új felületen sokkal inkább bántja a szemet a feleslegesen feltelepített programokból keletkező szeméthalom, és ha a kedvenc programunk indításához percekig kell jobbra görgetni a csempéket, az talán önmérsékletre, extrém esetben akár rendrakásra is késztetheti az embert. Vagy éppen ingerült hozzászólások írására — az sokkal könnyebb.)

Szóval én most viszonylag kényelmes pozícióból nézhetem a Start menü visszaállítását ígérő alkalmazások piacának burjánzását, ami akkor kezd szórakoztatóvá válni, mikor ezen programok elkötelezett imádói nemcsak a MUI (Metro/Modern UI, csak lusta voltam rendesen kiírni) kollektív szapulására áldoznak időt és energiát, hanem a Start8, az Ex7for8, a Classic Shell vagy éppen a Pokki B-közepe is elkezd fogást keresgélni a riválisokon.

Kell hozzá gyomor, dehát ilyen ez a katasztrófa-turizmus.

Kilyukadt a nadrágzsebem.

Ezt abból vettem észre, hogy a beletuszkolt kulcscsomó verdesni kezdte a combomat, mert a kulcsok átfértek a lyukon, a kulcstartó meg nem. A logikus dolgot tettem: benyúltam a zsebembe, megragadtam a kulcstartót és lassan kihúztam az egész kulcscsomót. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, eltettem a kulcsaimat.

Ugyanabba a zsebbe.

Később a lakásban észrevettem, hogy az íróasztal alatt egy nagyobb morzsa várakozik orvul arra, hogy óvatlanul rálépve széttapossam, ezért az asztal sarkára támaszkodva lehajoltam érte. A cél előtt öt centivel megcsúszott a támaszkodó kezem; most úgy nézek ki, mint aki eret vágott magán (along the road, not across the river, szóval ahogy kell).

Az IMF a véremet akarja, de én nem engedek.

Kedvenc embertípusom a vonatokon az úgynevezett interszitis.

Az interszitis olyan utas, aki az elmúlt tíz évben nem utazott helyjegy nélküli szerelvényen, egyszercsak mégis egy személyvonaton találja magát. A koszban, a plebsz között. Mert köztudomású, hogy IC-n utazni az olyan előkelő dolog és aki előkelő dolgokat művel, az maga is előkelővé lesz általuk. Az IC-n rend van meg kultúra (wifin terjesztik!), nem kib*szott Woodstock az, hogy mindenki oda ül, ahol talál magának helyet.

Ha talál.

Szóval indulás előtti utolsó percben felszállt az interszitis nő és bár senki nem volt kíváncsi rá, azért a többi folyosón álló utasnak elmesélte, hogy ő mennyire fel van háborodva, merthogy az egyik IC-ről a másikra kellett volna itt átszállnia, de az ötös helyett a hármas vágányhoz ment fel az aluljáróból, és mire visszament az ötösre, addigra elment a másik IC, amire neki helyjegye is van (lobogtatja), itt meg állni fog ő is a folyosón az... emberek között és milyen mocskos már ez az ablak is, mintha évek óta nem lett volna lemosva.

(Ez amúgy erős túlzás, mert a kocsi végén lévő takarítási napló szerint tavaly december hetedikén igenis meg lettek pucolva az ablakok.)

Sajnos csak olyan hangosan szokott szólni a fülesem, hogy lehetőleg ne süketüljek meg idő előtt, ezért nem tudtam nem végighallgatni, de úgy láttam, mindenki nagyon együttérző volt, különösen azok, akikkel együtt már egy órája álltam a folyosón.

Elindultunk, jött a kalauz, annak is elregélte az életét, mondjuk nem tudom, mire számított, legfeljebb a helyjegyéből próbálhatott volna ülést hajtogatni neki, mert ha eddig nem tanulta meg azt a tíz darab számjegyet, akkor most már úgyis felesleges erre pazarolni a drága időt. Kalauz el, aztán az interszitis nőt újabb sokkhatásként érte, amikor rádöbbent, hogy mitől személyvonat a személyvonat:
— Jaj, ez a vonat minden hülye fánál megáll! (Tűnődik.) Ja persze, itt is laknak emberek...

A következő hülye fánál leszálltam, mert ember vagyok és ott lakok.

Úgy látszik, a 2012-es évad arról szól a Forma-1-ben, hogy valaki mindig a közellenség szerepében kénytelen tetszelegni.

Malajziában ugye Vettel uborkázta le szerencsétlen Kartikheyant, amiért elfelejtett őfelsége közeledtére köddé válni, aztán átadta a stafétát Maldonadónak, aki saját magát és ellenfeleit egyforma lelkesedéssel segítette bele a védőkorlátba vagy a bukótérbe. És közben nyert egy Spanyol Nagydíjat.

Mostanában Romain Grosjean a fekete bárány, aki Spában a rajtnál kapásból két világbajnoki esélyest rakott bánatba, Suzukában pedig Webbernek mutatta meg a menetirány szerinti merőlegest, de ezek mellett is számos kisebb balhénak volt részese, ami az egyfutamos eltiltással együtt sem a pilóta lelkének, sem a karrierjének nem tesz túl jót.

Will Buxton F1-es zsurnaliszta írt a következő, Koreai Nagydíj elé egy szép hosszú cikket Grosjean helyzetéről. Érdemes végigolvasni, jó meglátásai vannak az úrnak:

The sad thing is, many people simply look at the stats. Seven first lap contacts (Melbourne was actually Lap 2 if we’re being picky) make Romain Grosjean a danger to himself and his fellow drivers.

The reality however is somewhat different.

The problem now is in how he deals with this. He has picked up a reputation which I do not feel he deserves, but it will stick with him. Does Mark Webber really think he is a nutcase? I don’t think so. But just as Mark once ripped a young Sebastian Vettel a new one after he took him out in Fuji, so Mark has given this latest hotshoe and few choice words to chew on. We can only hope that Romain uses those words for the same motivation as did the young Mr Vettel.

And let’s not forget that a few seasons ago, that young Mr Vettel was branded The crash kid by Martin Whitmarsh. That crash kid went and won the next two world championships.

És elég jó úton jár ahhoz, hogy megnyerje a harmadikat is, ahogy a dolgok kinéznek, sokba kerülhet Alonsónak ez a második nullázás, ha a talpon maradt ellenfelek közül az egyik pont a szezon végére jön lendületbe, a másik meg nemcsak parádésan lényegretörő interjúival jeleskedik, de stabil pontszerző is és az évad eddigi összes versenykörét teljesítette (Raikkönen), csak még adós egy futamgyőzelemmel.

Hát így. A cím megfejtése egész könnyű, úgyhogy házi feladat.

Jeles alkalmakkor vagy nagyon mélyenszántó gondolatokkal teli, idézetekkel súlyosbított irományokkal szokás előállni, vagy humorosra is lehet venni a figurát, hiszen semmi sem leplezi jobban az elmúlás felismerése feletti pánikot, mint pár kínosra sikerült szóvicc, amiken azért mindenki kacag.

Mivel a blog szerkesztőségéből senki nem vállalkozott sem a komoly, sem a komolyság élét elütő és segítségnyújtás nélkül továbbhajtó ünnepi beszéd megírására, így kénytelen vagyok saját kútfőből szivattyúzni a mondanivalót a blog fennállásának nyolcadik évfordulója apropóján.

Az Implementáció-függő egy azon kis számú dolgok közül, amiket hosszú időn keresztül önszántamból és örömmel csináltam, csinálok.

A legrégebbi, nem kézzelfogható tulajdonom.

Egy jó nagy szelet belőlem.

Meggyőződésem, hogy aki azt mondja, az olvasóknak ír blogot, az hazudik. Úgy rémlik, sosem mondtam ilyet, úgyhogy egyelőre jó vagyok (vagy az emlékezetem csapnivaló). A blogolás az egyik legönzőbb tevékenység. A következő kétezer karaktert jól meg is tartom magamnak.