Kismértékben ironikusnak találom, hogy a papírok szerint éppen az USA függetlenségi napján töltötte be ötödik, erős használatban eltelt életévét szerény képességű Toshiba Satellite L40 noteszgépem, amely ugyan jelen állapotában húsz percnél többet nem képes hálózati áramtól függetlenül működni és amely bárki más szemében egy értéktelen, unalmas, szürke, lelakott fos, én mégis szeretem*, már csak amiatt is, hogy a gyártói szándék meg a hátizsákban hurcolás meg napi 8-12 óra nyúzás ellenére nem porladt szét évekkel ezelőtt, hanem a mai napig segít abban, hogy fasza** dolgokat csináljak.

Ide be akartam tenni egy jól sikerült fotót, amelyen Jeff Goldblum látszik a monitoron pillanatállj által sújtva, de úgy döntöttem, hogy azért van egy határ.

* A minap rákívántam egy T61-es ThinkPadre, később emiatt lelkifurdalásom lett.
** Citation needed.

Az úgy volt, hogy január végén visszatettem a laptopra a Windows 7-et és ma már a múlt ködébe vesző okok miatt a Chrome helyett a Firefox lett az elsődleges böngészőm.

A Firefoxnak sajnos régóta megvan az az apró hibája, hogy az oldalba beágyazott Flash-objektumok ellopkodják tőle a kurzort, ő meg hagyja. Ha például egy YouTube-videót megállítok vagy odébb húzom a hangerő csúszkáját, akkor többé nem tudom az oldalt a kurzorgombokkal görgetni, akárhová kattintok is az oldalon belül. Kellemesebb napokon eltörik a touchpad görgetőgesztusa és az egérgörgő is, csak az ablak szélén lévő gördítősávot vonszolva tudok mozogni az ablakban az adott lapfülön belül.

Egyebek mellett azért ignoráltam tavasszal hetekig a Firefox Flash-plugin elavultságára figyelmeztető üzenetét, mert arra a verzióra ez pont nem volt jellemző. Gyűjtöttem a bátorságot, aztán csak hagytam neki, hadd újítsa be magát. Megtörtént, eltelt két hét, nahát, még egyszer sem kotlott meg a görgetés, akkor ez biztos megoldódott. Örökre.

Múlt héten kijött a legújabb Firefox-verzió, az első flash-es oldalon elhullott, és elhullik azóta is mindegyiken.

Én már mérges sem vagyok.

Közel nyolc évvel a 2005. októberi indulás után ma végleg leáll a Google Reader. Az esetnek egy kiskorú sérültje van, néhány szemtanú állapota pedig válságos, rehabilitációjukra máris számos szervezet ajánlkozott.

Én valamikor 2007 végén vagy 2008 elején kezdtem el használni a Readert, ami hamar központi elemévé vált a mindennapi internetezésnek: itt követtem az összes blogot, a szakmai oldalakat, a nagyobb hírportálok bizonyos rovatait, amik amúgy elvesztek volna a saját címlapjukon, az utolsó két évben pedig a podcastokat is a Readerben kezeltem ahelyett, hogy beüzemeltem volna egy rendes podcasting alkalmazást, mint más, normális emberek.

Az régóta érezhető volt, hogy a Google nincs odáig az RSS-kultúráért, hiszen a Chrome böngészőben alapesetben a mai napig nincsen értelmezhető RSS-támogatás, aztán a Readerből kicsempészték a jó kis belső megosztási/követési lehetőségeket a Google+ felfuttatása kedvéért, majd idén márciusban bejelentették, hogy bezárják a játszóteret, köszi, hogy itt játszódtatok, hess. Azóta mindenki feedolvasót fejleszt, alternatíva tehát van bőven, még egész jók is akadnak.

Sopánkodni kár, mert nem az RSS halt meg, csak egy eszköz (jó, az eddigi legjobb eszköz). Azokat is megértem, akik szerint a feedolvasás a Twitter meg a Facebook korában már amúgy is egy túlhaladott módszer az információk begyűjtésére, én azonban nem vágyom arra, hogy egész nap a hírfolyamot elárasztó linkeket sasoljam és kattintgassam ki új lapokra. Nem a frissítések megtörténte érdekel, hanem azok tartalma, rendezett formában elém tárva, amikor akarom.

Erre a Facebook és a Twitter tíznél több feed esetén egyáltalán nem alkalmas.

Az alternatívák közül mindössze kettőt próbáltam (legalábbis a webes megoldások közül, mert desktopon kipróbáltam a nagyüzemi feedfogyasztást Thunderbirddel és az Opera beépített levelezőjével is, de úriember vagyok és ezekről nem mondok többet), a Feedly-t és a The Old Reader-t, utóbbira áprilisban át is költöztem, mert már akkor is saját backendje volt és semmivel sem tudott többet annál, ami nekem kell, azóta pedig sokat fejlődött sebesség és kényelem tekintetében, szóval úgy néz ki, maradok.

Az URL-t azért néha még elvétem.

Tegnap egész nap fájt a hasam, valószínűleg ennek következtében sikerült azt álmondom éjjel, hogy autóvezetés közben benéztem egy jobbkezes kereszteződést és összekoccantam egy másik autóval, amiből nem más pattant ki, mint Mikola István egykori egészségügyi miniszter, majd emlékezetes géphangján annyit mondott, hogy Norbert, ez most nem sikerült valami jól, amit én annyira mulatságosnak tartottam, hogy nem bírtam abbahagyni a röhögést, ezért rámhívta a mentőket, mert biztos a sokk hatása váltotta ki.

Azon csak a kórházi napidíj-automatánál való sorbanállás közben kezdtem el agyalni, hogy vajon honnan tudta azonnal a nevemet...

— Uram, ez nem az Ön szelvénye.
— Mi?
— Ez nem az Ön szelvénye, hanem a feleségéé.
— Eeeejj fiacskám, hát ne idegesítsen már fel...
— Nem idegesítem, de ezzel nem utazhat.
— ...én már akkor vasutas voltam, amikor maga még meg se született!
Vadul kotorászik az autóstáskájában.
— Elhiszem, de nekem ez a dolgom.
— Na, itt van a másik szelvény, ez már csak jó lesz!?
— Igen, az az Öné.
— Na ugye!
— Köszönöm, további jó utat!
Behúzza az ajtót.
— Még egy ilyen f********t!
— Fater, ez a dolga.
— Még egy ilyen f********t!