Ama csudálatos Neptun rendszer szerint a SzIA vizsga 8:30-kor kezdődik. Jó user úgy dönt, hogy időben oda kellene érni, 8:12-kor már ott is van. Ő egyedül. Aztán jön egy ismerős, majd még páran.
8:30.
8:45.
9:00.
9:30.
10:00.
Tanár sehol. Márpedig megvárjuk, ha beledöglik is. 10:04. Nocsak! Egy biciklis az épületben! Végre valami izgalmas! Vazze, ez a tanár. A szokásos, másnapos bernáthegyi tekintet, a félszeg mosoly, amellyel odaveti nekünk, hogy "Csak nem vizsgázni jöttek?" You’re a motherf*ckin’ genius, man!

Újabb félórára eltűnik, már azon veszünk össze a többiekkel, hogy a neutronbombát élesíti-e a raktárban, vagy csak kávézik, amikor megjelenik és levezet minket az alagsorba. Még szerencse, hogy nem játszottam sosem ilyen paráztatós játékokkal, mert amúgy biztos kósza ötleteim támadnának a társaság módszeres lemészárlása kapcsán. Minderre ideális körülményeket teremt az alagsor dohos levegője, a pislákoló 40-es villanykörte meghitt fénye, valamint az a tény, hogy minden négyzetcentiméterről ordít: nem járt itt még ember a világháború óta egyszer sem. Vagy ha igen, az biztos nem takarítódroid volt.

Ok, udvariasan előreengedjük a lányokat, aztán én is sorra kerülök végre. 10:40 van. Elolvassa a dolgozatot, kérdezget abból is, meg mondjak pár szót a számítógépes kijelzőkről, aztán faarccal közli, hogy erre az egészre egy négyest tud ajánlani. Nekem megfelel bőven, csak húzzak már innen kifelé. Az ajtóból visszanézve mintha egy lábszárcsontot láttam volna a szekrényajtó alatt kilógni...

Whoa, kész. Odakint párolog a madarak fejéről a reggeli nedvesség, tűz a nap mint atom. Holnap adatszerk vizsga. Még tanulok rá délután.

Ismétcsak Debrecenben. Holnap vizsla... izé, vizsga. Az informatika és számítástechnika anyagtudományi alapjai, magyarul SzIA. Ebéd előtt összeraktam belőle egy fain kis házidolgozatot, majd jól beadom és akkor nem kell tételt sem húznom.

Este fél kilenckor befutott a lakótársam is - pedig reménykedtem, hogy egyedül lehetek a nagy fejvesztés előtt -, szokás szerint ki lettem osztva, hogy milyen hülyeségeket tanulok, meg hogy minek jöttem vissza már kora délután, satöbbi. Egy ideje már nem érdekel, mit mond, nem tud újat mondani, amit meg már negyvenszer hallottam tőle, azt nem akarom negyvenegyedszer is meghallgatni.

Némi elégtételt jelentett, hogy lefagyott a kombinált gázkazánunk - komolyan, a hőmérséklet helyett egy 23-as szám villogott rajta egész nap, és csinálhattál vele bármit, ami a használati utasításban "Hiba esetére" tanácsoltatik, noop volt a válasza -, és emiatt nem volt melegvizünk, ő pedig minderre 23:10-kor jött rá. Először rohangált kétségbeesetten, próbálta okosan nézni a HU-t, meg nekem magyarázott, hogy ők otthon mit szoktak ilyenkor csinálni... Én rávágtam, hogy "megfürdök hideg vízben". Mindegy, ő márpedig hideg vízben nem tud fürödni, ezért elővette a szekrényéből az egyik lábosát és abban, a tűzhelyen melegített vizet a fürdéshez. Hát, én legalább fél órát röhögtem rajta.

Szóval hazaköltöztettem elég sok dolgot. Például a komplett számítógépemet. Eleve nem néztek rám furcsán a lépcsőházban beszélgető szomszédok, amikor nyolc fordulóval kicsempésztem minden tartozékot a kocsiig. A legjobb mégis az volt, amikor itthon megpróbáltam szinkronizálni a szobámat a hazahozott cuccok tömkelegével, és nem fért be minden. Képet nem sikerült készítenem róla, de elhihetitek, hogy egészen elképesztő, már-már hadiállapotot idéző rendetlenség uralkodott a szobában: 12 négyzetméteren három sporttáska, két forgószék, kettő darab 17 colos monitor, kettő darab számítógép, két billentyűzet, két egér, egy pár hangszóró, adapter, hosszabbító, elosztó, tápkábel, hangkábel, egérpad, fülhallgató, mire-akasszam-fel-magamat-kábel, egy kupac DVD-lemez, discman, kósza szendvics, papírzsebkendők... Én nem voltam a szobámban bent, mert már nem fértem volna be. Úgyhogy az előszobában álltam neki a nagy pontosságot és következetességet igénylő, három elosztóból álló mini paksi leágazás megtervezésének. Úgy négy órával később már rá mertem bólintani, hogy íme, kész van, de még nem volt kész, mert a terheléspróba alatt elvérzett a rendszer. Igen, ez szokott történni, hogyha véletlenül ugyanabba az aljzatba dugod a totál egyforma földelt és földeletlen kábeleket.

Végül minden működött, mindennek lett helye, úgyhogy lehet nyomni a GTASA-t... a SA... az adatszerket... Készítettem erről egy fényképet is, de amikor áttöltöttem a gépre, akkor észrevettem, hogy a szőnyegen egy csomó morzsa látható, ami nyilvánvalóan téves konklúziók levonására ösztökélne egyeseket, ezt tehát nem vállalom.

Délután hazajöttem, de holnap megyek vissza kocsival és hazahozok egy rakomány cuccot. Többek között a komplett gépemet is.

Este beszélgettem valakivel MSN-en. Ez csak azért említésre méltó, mert vele minden nap találkozok személyesen is Debrecenben, hiszen szaktársam, most mégis valahogy másként beszélgettünk, mint eddig. Olyan dolgokról, amikről személyesen talán nem is beszéltünk volna sohasem. Olyan dolgokról, amikről csak azok szoktak így beszélgetni, akik nagyon, de nagyon közel állnak egymáshoz. És eddig nem vettem észre, hogy mi ketten így lennénk egymással. Igazából ő kérdezgetett eleinte, de én is úgy válaszoltam mindenre, mintha ezek a témák naponta előjöttek volna eddig is. És ha minden igaz, a fentieket rajtam kívül nem sokan értik meg... Azóta jár az agyam, hogy mi lehetett a célja ezekkel a kérdésekkel, egyáltalán volt-e velük valamilyen célja, vagy tényleg csak úgy, önzetlenül érdeklem őt? Netán ez a beszélgetés éppen most indított el valamit? Merthogy egy lányról van szó, ha eddig nem derült volna ki. Csak azt nem értem, hogy ha így van, akkor miért várt mostanáig? Nemsokára vége a vizsgaidőszaknak, szeptemberig alig fogunk összefutni... Habár, ha lenne konkrét indokunk, akkor gyakrabban is összefutatunk... Rohadt kétségek...

Reggel Ernesty adott egy DVD-t, amire majd szépen ráégetem neki a San Andreast. Ő is belekerült most egy gödörbe, amiből lenne ugyan kiút, csakhogy a kiutat ismerő személy napok óta elérhetetlen. Tipikus Unideb életérzés.

Eredetileg annyi időre mentem volna be, amíg átveszem a lemezt, ehhez képest még 10:23-kor a Kémia épület előtt röhögtünk a Vektor hülye szövegein, meg az egész helyzet - a viszgaidőszak - abszurditásán. Remek volt, el isfeledtette velem, hogy délután ötkor vizsgázok, a 74 oldalas jegyzetből pedig még csak a tartalomjegyzéknél jártam előző este. Nem mintha tartanom kellene ettől a tárgytól, szinte mese az egész - legalábbis azoknak, akiken látja a tanár, hogy látta a jegyzetet. Szóval fél négyig szépen elolvastam az anyagot, aztán elindultam az ATOMKI felé. Negyed öt volt, amikor odaértem, sehol senki, majd jött egy lány, megkérdezte, hogy én is erre jöttem-e vizsgázni, aztán vártunk. Az egyik teremből ketten jöttek ki, őket megkérdezte, hogy mi van odabent, és kiderült, hogy ők is vizsgáztak az előbb, de csak kettest akart nekik adni, ők pedig inkább visszajönnek máskor. Mi azért bementünk, aztán érkezett még három srác is, akik tetőtől talpig díszmagyarban feszítettek. Mindenki kapott egy kérdést, amíg kidolgoztuk, addig a már bent lévőkkel foglalkozott. Nekem a sumér civilizációról kellett írnom - igen, mint mondtam, komoly tárgy -, és a nagy munka közben akaratlanul is figyeltem, hogy a díszes srácok sebesen forgatják a pad tetején a jegyzet lapjait. Csúnya dolog, de szánalmasnak tartottam őket. Mert milyen is az, amikor egy ilyen minimális elvárásokat támasztó tárgy vizsgáján is puskázik valaki. Például a kérdés kiosztása előtt mindenkit megkérdez a tanár, hogy végig elolvasta-e a jegyzetet, mert ha nem, akkor csak az elejéből kérdez; aki úgy érzi, hogy nem tud válaszolni, annak szó nélkül beírja a kettest és mehet is... Minimális. Hiszen én is ötöst kaptam mindenféle tanulás nélkül, mindössze egyszer elolvastam a jegyzetet, hogy lássam, miről van szó.