A vonat indulásáig még akadt semmire nem hasznosítható másfél órám. Mivel visszafeküdni túl kényelmesnek és logikusnak, ugyanakkor kicsikét sem geeknek tűnt, inkább lekapcsoltattam magamat Rockport City derék fakabátjaival és egy potom összegért vásárolt Fiat Punto volánja mögött indultam neki a város közlekedési morálja totális lerontásának, valamint önmagam zsírosra keresésének. Az eddig látott szakértő vélemények szerint a Most Wanted nehéz játék, és az alap autókkal mindent lehet csinálni, csak versenyezni nem. Nekem ez a másfél óra alatt többször is eszembe jutott, talán később ki is ragasztom a falra és lesz valami, amin életem remélhetőleg felfoghatatlanul hosszú idő múlva bekövetkező végéig röhöghetek egy jót. Mert azt már megint nem tudom elhinni, hogy a Blacklist utolsó két helyezettjének lenyomásához csak nekem volt elég az a nyomorult Punto - ami egyébként az egyik legszebb gép a játékban -, miközben a rajta elvégzett átalakítások kimerültek abban, hogy átfestettem sárgára. És akkor megyek végig a kötelező futamokon: sprint, négykörös körverseny, knockout, tollbooth, ellenem kellemesen tuningolt Audi TT-k meg A4 quattro-k jönnének, de nem bírnak, mert amint látnak egy csepp emelkedőt, valami történik velük, amitől kevésbé mennek jól. Talán ők is automata váltóval mennek... Az ugyanis szuperf*s, akárcsak a demóban. Ennek következménye, hogy egyenesben vagy korán vált, vagy későn, de a legszörnyűbb az, amikor gyorsabb szakasz végén nagy kanyar következik. Ekkor ugyanis olyan módon hülyül meg az egész, mint Atom Anti a reaktormedencében: hiába lassulok mondjuk kétszázról százhúszra, ő nem vált vissza jól, csak egy fokozatot, esetleg kettőt, amitől a fordulatszám alig közepesre esik vissza. Ott pedig nem húz a gép. Kézi váltóval viszont vígan lehet bródszájdolni az ilyen helyeken, mert kanyarodás közben már visszarántom hármasba, így mire visszajön a tapadás, máris a legnagyobb a nyomaték. Ugyanez van a szerpentines részeken: fokozatosan visszább kell váltogatni, hogy a műszer jó öt-hatezret mutasson, így nem lassulunk sokat az emelkedők miatt. Szóval csak bambulok magam elé, amikor arra gondolok, hogy az autópályán hogyan voltam képes lehagyni a szárnyakkal körberakott TT-ket egy Puntóval. Na mindegy, nem vagyok eleme a célközönség halmazának, legalábbis a játék komolysága szerint nem. Attól még kajálom reggel-este. Ami viszont nem hagyható szó nélkül, az a körítés. Meg kell mondjam, ilyen szépen kitalált és megvalósított menürendszert ritkán látni, a videobejátszások is profik - a bónusz lemezen vannak még finomságok -, gondolom sokat gondolkoztak rajta a dizájnerek.

A vonat késett. Igen, tudom, ez már lassan kóros, úgy tűnik, nálam a MÁV egyfajta fekete ló szerepet tölt be. Szerencsére szombat van, azaz hely is van. Dögivel. Nem értem ugyan, hogy a hétköznapokon négy-öt kocsival közlekedő szerelvényre ma hogyan került tizenhárom kocsi, de biztos van rá magyarázat, mittudomén, ma készítik a felmérést a járatok kihasználtságáról vagy valami. A fülkében még tükrök is voltak, nyolc darab, ami több, mint amennyit az elmúlt hat évben vonatokon összesen láttam. Velem utazott Zazie a metrón... helyett egy házaspár, akik már Nyíregyháza előtt húsz kilométerrel az ajtóban álltak, nehogy véletlenül elfelejtsenek Nyíregyházán leszállni. Nem mintha nagyon el lehetne téveszteni azt a bazi nagy állomást, de biztos, ami zicher. A debreceni húsz perces késés Nyíregyházán már huszonöt perc volt, de ez igazán senkit nem érdekelt, mert már a késéshez képest is késtünk. A lejátszó eléri a Static-X-et, innentől a többi utas annyira nem szeret már, én viszont azt nem szeretem, ha valaki állandóan bámul. Á, Nyírbogdány!

Ebéd után sikerült elaludnom, amire az elmúlt húsz évben kétszer, ha volt példa. Meg ma. Valamitől még a vonaton megfájdult a fejem, gondoltam kialszom, hát francokat, mikor két órával később felébredtem, a fejem mellett már a nyakam is fájt, a bal karomról nem is beszélve, az ugyanis önnön magam alá volt szorulva. Azóta kicsit destruktív hangulatom van, kis híján elvágtam a zsemle alatt a vágódeszkát is, de legalább az egyik ujjamba beleállt a kés hegye, valamint esztelenül kívánom a zúzósabb zenéket. Talán belül tisztulok, vagy valami, beindult a csontközi purgatórium.

2719. System of a Down - Question (3:20) [Mezmerize]

Kalkulus gyakorlaton elérkeztünk a függvényvizsgálat fantasztikus izgalmakat rejtő témaköréhez, amely alkalomból egész órán három függvényről derítettük ki, hogy azért görbék, mert kiskorukban verték őket a szüleik. Óra után megint voltam magyarázni egy szomszédnál. Namost. (WarPriest bizonyára csuklani kezd a namost szót olvasván, én nemkülönben. Aki nem tudja, miért, az megérdemli, mert nem jött tegnap.) Mindenki hagyja abba az olvasást - nem örökre, csak most, pár pillanatig -, és próbálja maga elé képzelni annak a személynek az arcát, aki életében először szembesül egy Excel-táblával. Megvan? Milyen? A többit képzeljétek el. És azt is, amint én kőrideg arccal, a tényekre szorítkozva magyarázom, hogy a 2,7 GHz-es Celeron processzor és az integrált, alaplapi Intel videokártya erősen behatárolja a futtatható játékok körét, még akkor is, ha a neve szerint ő Extreme Graphics videovezérlő vagy mi. Mindegy, azért a szemben lakó kissráctól kölcsönkapott egyszerű autós játék - F1 2002 - elég jól szalad rajta, bár jelen állapotában inkább nevezném interaktív mozinak, mint játéknak, mivel az összes segítséget maximumra kellett állítani, nehogy nehéz legyen a nyílegyenes boxutcából kihajtani, egyenesen, nyolcvannal.

Szóval, mire hazaértem, legjobb kalkulációim szerint sem lettem volna képes időben összepakolni a dolgaimat, ráadásul egy haver is hívott egy kis közös programra, úgyhogy ET-hez hasonlóan hazatelefonáltam, hogy leghamarabb szombaton dél körül számítsanak rám. A közös program előtt megkukkantottam a Gun nevű játékot, ami egy vadnyugaton játszódó, viszonylag szabad történetvezetésű nézdahátam akció, korábban western-GTA-nak is csúfolták, ami elég indok arra, hogy engem érdekeljen. Tehát, a dolog nagyszerűen indult, mindjárt az elején egy idősebb fazonnal császkáltunk az erdőben, ahol először lelőttünk egy szarvast. Bocs, kopogtatnak az állatvédők... Hogyan? Premier plánban? Úgyvan, tök élethűen eldőlt... Aztán vadkacsákra hasonlító szárnyasokat szedtem le az égről, nem tudom ugyan, hogy a vadnyugaton vannak-e vadkacsák a folyók mentén, de ezek mindenképpen vadul repültek a golyók elől. Már amelyiknek sikerült... Még itt vannak? Igen, frankón leestek... Ezek után jöttek még farkasok és egy medve is, de azok sem akarták pacifista módon elintézni a váratlan találkozást, úgyhogy... Na mostmár kifelé! Hé, el ne merje taposni a szobahangyámat, maga barom...! Méghogy állatvédők, pfff.

A közös program pedig nem más volt, mint egy igazi moziélmény. És mit néztünk meg? Na? Na? Hát a Doomot! Először is leszögezném, hogy el nem bírtam képzelni, hogyan lehet a Doomból értelmes mozifilmet fabrikálni, ráadásul egy tévképzet miatt azt gondoltam, hogy Uwe Boll úr a rendező, ami sok mindenre enged következtetni. Aztán néztük a filmet: marsi kutatóközpont és Anikó (Palikné :), gyanús események, elhárító osztag megérkezik, satöbbi. Valószínűleg tudatos volt, hogy az egyik pórul járt tudóst Carmacknak hívják, hogy a csapatban Sarge, Destroyer és Reaper nevű fazonok vannak, hogy a BFG-t Sarge Bio Force Gun helyett Big Fuckin’ Gunnak nevezi és hogy a háttérből segítő tolószékes fickó beceneve Pinky, akiből később Pinky Demon lesz. Az elég izgalmas jelenetek szemlélése közben kezdett agyamban katonai sátrat verni a gondolatfoszlány, hogy vagy Uwe Boll kergült meg és csinált egy kellemes filmet, vagy nem Uwe Boll rendezte, csak valaki olyan, aki megnyerte a Legyen ön is Uwe Boll-vetélkedőt és véletlenül még tehetségesebb is nála. Később aztán kiderült, hogy egyik feltevés sem helyes. Az utolsó húsz perc meg külön fejezetnek tűnt a hangulatos és látványos FPS-nézettel, a közelről bevitt végtag- és fejlövésekkel meg az ide-oda kapkodó kamerával. Összességében tehát sokkalta jobb lett annál, mint amekkora bukásnak tűnt eleinte, és hiába nem egy remekmű, arra a 102 percre kitűnő szórakozást nyújt. De nem az a film, amit az ember többször is megnéz ugyanazon a héten, mert nincs jobb dolga. Zenéjét szerezte: Clint Mansell. 6/10. És mostantól ez jó minősítésnek számít, mert a 9-10 osztályzatokat fenntartom azoknak, amiket máig is félek, és azoknak, amiket utolsóként törölnék le a lemezről helyszűkében. Lásd a Repülő Cirkuszt (mondom lásd!), hiába van kiírva DVD-re már két hónapja, mégis ott van a winchesteren az összes rész. Egyszerűen képtelen vagyok letörölni, félek ugyanis, hogy eljön értem a Püspök. Elkéstem...

Szóval ha ma este nem vagyok elérhető, akkor már tudjátok, miért. Most megyek, visszaveszem magamra a szarvasbőr zakómat, leakasztom a szögről a kétlövetűt és berúgom a kocsma lengőajtaját, hiszen én vagyok Colton White. Kár, hogy a nevemről mindenkinek egy fogkrém jut eszébe először.

2164. Placebo - English summer rain (4:01) [Sleeping with ghosts]

There is nothing wrong with your television.
Do not attempt to adjust the picture.
We are now controlling the transmission.
We control the horizontal and the vertical.
We can deluge you with a thousand channels or expand one single image to crystal clearity.
And beyond.
We can shape your vision to anything our imagination can concieve.
For the next our we will control all that you see and hear.
We are about to experience the ore in history which reaches from the deepest inner mind to the outer limits.

Nyilván felmerült már az újonnan érkező olvasókompetitorok között a kérdés, hogy vajon mi a bánatos almacsutkáért mutogatok én szinte minden héten asztalfotót, avagy screenshotot, mikor (1) senkit nem érdekel, (2) bárki csinál szebbet vagy jobbat, (3) különben is. Namost, valakit mégiscsak érdekel - elég, ha én tudom, kit, kiket -, fogjátok fel ezt egyfajta újabb önkifejezési módnak, amely annyiban különbözik a többi önkifejezési módszertől, hogy végső soron saját magamnak fejezem ki önmagamat, ami pedig örömmel tölt el, hiszen egyszerre adok és kapok, akárcsak egy jobbfajta bokszmérkőzésen. Hogy mi a frászkarikát akarok ezzel az egésszel megmutatni, arra még nekem sem sikerült rájönnöm, nemhogy másnak, noha másoknak talán sokkal többet elárul néhány ilyen gyermeteg megnyilvánulásom, mint amennyit én el szeretnék velük árulni.

Mindenesetre megint mutatok két képet, íme, ez a tegnapi divat szerinti asztalkám. Most mondhatnátok, hogy vazze, tegnapi képpel szúrod ki a szemünket, mikor ma már ma van, viszont baromira nem lenne igazatok, illetve annak sem örülnétek túlzottan, ha ugyanazokat a képeket szúrnám be a szövegbe minden nap. Hogy az önmutogatáson kívül némi haszonnal is járjon ez a két kép, szeretném felhívni a figyelmet a böngészőre. Nos, a kettes képen látható Firefoxnak tűnő böngésző egyáltalán nem Firefox, bár én is nézegettem percekig pontosan emiatt. Szóval nem Firefox, hanem Flock, annak is a 0.5-ös nagyon-nagyon teszt verziója, amely jelen állapotában is teljesen rendben van. Normálisan működik, nem fagy le, kezeli normálisan a CSS-t, vannak böngészőfülek is. A menü szinte egy az egyben a Firefox menüjével egyező, minden pontosan ugyanott van és pontosan ugyanarra való, mint a nagytesóban. Még a beállítóablakok is olyanok, a Firefox pluginjai is mennek vele. Alatta ugyanaz a Gecko motor dolgozik, ami a Mozilla, Netscape 8, Safari és Firefox alatt is, viszont picivel gyorsabb. Én szép jövőt jósolok neki, viszont nem a Firefox elől fogja elszipkázni a felhasználókat, mert senki nem fog váltani azért, hogy ugyanazt kapja újra.

Végső soron azzal, hogy elkezdtem blogot írni, nyilvánvalóan közszemlére tettem a mindennapjaimat, amibe mostmár bárki bármikor belenézhet. Megismeri a gondolataimat, az érzéseim nagy részét - az összeset azért nem, és azt hiszem, a nagyobbik részét soha nem is fogom leírni, mert nem lehet, nincs rá megfelelő igeidő, talán a félfeltételesen módosított szubinvertált plagális konjunktiv szándékolt jövő a múltban megfelelne a célnak, csak megint nem lenne a világon két ember, aki meg bírná érteni.

Ezzel a bejegyzéssel meg az a helyzet, hogy még korán reggel van, a reggeli teafőzésen kívül semmi érdemlegesről nem tudok beszámolni, aztán máris kaptatok párezer karaktert. Délben megyek a főépületbe japán-napra, talán onnan hozok nektek egy táskányi elmesélnivalót, talán nem. Mondjuk lesz ételkóstolás, fugu / blowfish / gömbhal bizonyára nem lesz a menüben; a harcművészeti bemutatón pedig valószínűleg a produkció előtt gondosan elaltatott önkéntes - illetve akkor már önkéntelen - téglákat fognak rommá törni derék homlokkendős-mezítlábas harcművészek. Mellékesen elárulom, hogy óvodás koromban a harcművészről azt gondoltam, olyan ember, aki annyira tud verekedni, hogy közben hegedül vagy zongorázik is. Vagy dominót épít, ugye. És nyilván külön érdekesség lesz egy natív japán személy beszédének hallgatása és megértése egy bizonyos szinten. Mondjuk annyira, amennyire egy mohatelep megérti, én is jó eséllyel indulok. A japán szavak közül ugyanis alig párat ismerek, azok is többnyire olyanok, hogy Daihatsu (daihacü), Subaru (szübarü), Mitsubishi (micübisü), PlayStation (plésztécü)...

Na, ezen is túl vagyunk. Big in Japan. A főépület díszudvarában nincs valami nagy nyüzsgés, bár az látszik, hogy valami készül. Minden sarokban asztalok és padok. Az egyiken két Apple iMac, a régi fajta, ami egybe van építve a monitorral. Valaki elindít rajta egy fotósorozatot, ami innentől kezdve négy órán át pörög a képernyőkön. A másik sarokban origamit hajtogatnak páran. Két óra, megérkezik WarPriest is, a díszudvar fölött, az emeleten ülünk a korlát mellett. Minden látszik innen. Egy farmernadrágos, felül köpenyt viselő srác elkezd beszélni. Ő az esemény során még okoz meglepetéseket, csak szólok. Beszél a BTK dékánja - alig értjük, mit mond, pedig magyarul beszél -, aztán egy japán valaki - őt sem értjük, mert ő meg japánul beszél -, őt magyarra fordítja valaki, akit megintcsak nem értünk. Nyilván elfelejtették megemlíteni, hogy itt leginkább magyarul értenek az emberek.

Fél egykor behoznak fél tucatnyi tálcát, mindenki az asztal körül csoportosul. Mi nem, mert mi okosak vagyunk és megvárjuk, hogy mi történik azokkal, aki esznek. A kínálat amúgy bőséges: van apró adagos szusi és egyes szerencsések még mocsit is szereztek valahonnan. Fugu nem volt. Namost. A szusi odafentről egészen jól kinéző, bár furcsa ízű valaminek tűnt, Sanyi egyik ismerősét például megkérdeztük, és ő azt mondta, hogy fura íze van, és csak egyet mert belőle enni, mert előző este alkoholos befolyásoltság alatt állt és nem kívánja megismerni az esetleges mellékhatásokat. Nekünk nem állt szándékunkban megkóstolni, Sanyi elvből nem akarta, én meg gyáva vagyok az ilyesmihez. WarPriestnek viszont ismerősei személyre szabott csomagocskát hoztak, amelyet vonakodva bár, de hősiesen elfogyasztott. A szusi tulajdonképpen rizs, ami valamilyen vékony, ehető izébe van tekerve és valami gyanús színű dolog van a közepén. WarPriest szerint kicsit hasonlít az íze a savanyúságra. Bátor ember!

Ezután az előbb már említett köntösös srác elmesélte, mi lesz a további program. Egy órától ismerkedés a japán kultúrával. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy lehetett játszani egy félig felfújt lufiszerűséggel, lehetett sorban állni, hogy kanjikkal leírják a nevedet egy papírlapra, lehetett japán sakkot játszani és lehetett origamizni. Utána harcművészeti bemutató: dzsúdó, karate, aikido, duzsicu. "Duzsicu... Igen, duzsicu." A srác szerint így mondják a dzsiu-dzsitsu-t, a mögötte álló derék japánok viszont mintha kissé megrándultak volna a kiejtés hallatán. Először tehát marcona dzsúdósok vagdosták egymást a tatamihoz, karatésok csináltak úgy, mintha megütötték volna egymást, majd egy ötfős banda mutatott be kaszkadőrös dolgokat, például egy pár éves kislány lerúgta a két embernyi magasságban lévő műanyag poharat. Igaz, előtte kirúgdosta alóla az embereket is... Erről már nincsen képem, ugyanis lemerült az akksi.

Jöttek ilyen védősisakos-fakardos emberek (asszem kendósok...), akik ugyancsak komolyan csapkodták egymás fejét meg mellkasát, végül pedig az aikidósok mutatkoztak be. Először egy karddal vágtak darabokra valamilyen nagy nedvtartalmű fadarabokat, aztán meg bonyolult mozdulatsorokat mutattak be, amelyeknek kivétel nélkül az lett a vége, hogy valaki nagyot csattant a szőnyegen. A holtidőkben beszélgettünk, így megismertem WarPriest főbérlőjét is, aki mindenkinek a mekis fagylaltot ajánlgatja (csak kilencven forint, megéri!), illetve WarPriestről azt hiszi, hogy építész.

Szóval Japánról a világon semmivel nem tudunk többet, mint eddig, viszont valószínűleg végighallgattuk közben az aktuális japán slágerlista jelentősebb tételeit, amelyek alapján azt mondhatom, hogy zeneileg ők is sikeresen megtalálták azt a nyomorult szinti-elektrót, ami kis hazánk megaslágereinek kilencvenöt és fél százalékában zenének van nevezve. Az egyik szerzemény péládul kiköpött Zanzibár-jellegű dolog volt, csak hát japánul énekelt az énekesnő. Tényleg, női énekhangon kívül mást nem lehetett hallani. De lement az Ayu - Depend on you lassabb verziója. Úgyhogy annyit megért az egész, hogy szétröhögjük az agyunkat és addig se üljünk a gép előtt.

2609. Stereophonics - Devil (4:40) [Language Sex Violence Other?]

Azt hiszem, hamarosan visszaállítom az admin felületen a kötelezően megjelenő hirdetést pop-up-ra, tíz értelmes emberből nyolc már úgyis pop-up killerrel működő böngészőt használ. Legalább senkit nem fog halálra szekálni valamely bugyuta ide-oda scrollozó reklámcsík a magvas gondolatok fölött. És legalább kirakhatom a "Valid XHTML/CSS" plecsnit valami jól látható helyre, ebben ugyanis az UW-s banner akadályoz meg jelenleg is. Persze olykor mókás is tud lenni az a csíkocska. Méréstechnika órára mentem reggel, az óra viszont nem jött rám, mivel a tanár megint letudta öt percben, amit segítségképpen közölni akart, és ezt sem összefüggően, hanem három részletben. Így hát MSN-en társalogtam S@tival, asszem éppen a képek beszúrásával bíbelődtünk, amikor ellenőrzésképpen odaklikkeltem hozzá, és súlyos dolgot láttam.

<../img src="pix/1.jpg" width="200" align="right" hspace="10" vspace="5" />Azt már korábban sejtettem, hogy a rengetegsok Monty Python-epizódnak komoly követlezménye lesz rám és környezetemre nézve, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar előjönnek a jelek. És S@ti sem. Vagy az is lehet, hogy direkt rajzolt egy ilyen bannert flashben, felrakta jól az oldalára, aztán nekem meg előadta, hogy nem megy a linkelés, én meg jól megnéztem, észrevettem a hoaxot, majd nagy csinnadrattával neki is megmutttam, amit már régóta tudott. Fenébe is, jól álcázza magát a srác... ;) Utána meg még előadta, hogy megy hozzájuk Ványa bá... Váncsa bácsi, aki valószínűleg ott élőben fogja egy fantasztikusan átgondolt körmondattal burkoltan elküldeni az aktuális kormányt a vérbe, amint az neki remek szokása és ismertetőjegye. De hát ezért szeressük mink őtet.

Regisztráltam az SG-re. Tök jó lenne a dolog, ha mondjuk a levélben megküldött jelszó egyáltalán megérkezett volna. De nem érkezett meg, csak a kérést követő negyedik órában, azzal a kitétellel, hogy most szaladjak is megváltoztatni, viszont belépni leghamarabb holnap fogok tudni, mert addigra kerül élesítésre. Köszönöm, igazán megtisztelő, hogy egy nyamvadt fórumregisztrációt annyira komolyan vesznek, hogy előtte halálra kell éheznem egy szabadon választott részében a nagy és cudar Szaharának. Esetleg az ereimet is felvághatom rövid időre, hogy megmutassam, tényleg komolyan gondolom a regisztrációt, a fórumszabályzat egyes pontjaira pedig önnön véremből csepegtetek egy keveset.

Olvasgattam sztupy blogját is, amelyben az volt írva, hogy nekem van egyfajta tehetségem ahhoz, hogy az abszolút semmiről is tudok írni pár bekezdést. Ezt akkor én most bóknak veszem és megígérem, hogy a jövőben is legalább annyira fogok értekezni a semmiről, mint eddig, amire jó esély mutatkozik, hiszen elképzeléseim szerint év végéig a világon semmi érdekes nem fog velem történni. Ezt az állításomat be is bizonyítom majd valamikor a #329 környékén. (nem gondoltam végig a dolgot...)

A nap mondása: Hogy a büdös francba fújhat ennyire a szél a fal felől...?!

959. Hoobastank - From the heart (3:03) [The reason]

A telefon ébresztőjének vidám prüntyögésére ébredtem, amely vidám akkor, amikor az ember kiválasztja az ébresztő hangját és eltölti a megelégedés, hogy erre be jó is lesz felébredni reggelente; azon kívül azonban minden reggel magával hozza a kötelező jelegű felébredés és dologvégzésre indulás kellemetlen mellékhatásait, úgymint lustálkodásra való hajlam erősödése és általános levertség, valamint tenni nem akarás. Ilyenformán a vidám dallam egyáltalán nem tölt el megelégedéssel, sőt, leginkább a francba vágnám ki az egészet, de nem teszem, mert elektronikai eszközt nem bántok sosem.

Első lépéseim az ablakhoz vezettek, amelyen a függöny a lakótársam által tökig be lett húzva még este, nehogy belássanak. Ja, mert amúgy emeleten lakunk, biztos vannak errefelé három és fél méter magas emberek, akik a cirkuszi előadásaik után magánlakásokba járnak kukkolni. Szóval kihúzom a függönyt, és abban a pillanatban... Egyszerre lett rajtam úrrá a csodálat, a döbbenet és még talán más érzelmek is. Ilyen évente egyszer van csupán, nyilván ha minden hétre jutna ilyesmi, akkor baromira nem érdekelne.

Leesett az első hó. Félreértés ne essék, nem január lapja szakadt ki a falinaptárból, viszont odakint mindent fehér, ropogó és hideg valami borít. Újra fehér a Kispolszki az ablakunk alatt, amely egyre inkább kezdte felvenni a rozsdaszín különböző árnyalatait. Még jó, hogy éppen tegnap este magyarázta nagy hévvel az időjárásjelentésben dadogó maca, hogy havazásra nem kell túlzottan számítani, de a k*cs* időjárás biztosan nem nézte az adást. Sajnos ez a hó még nem az igazi, körülbelül annyira hó ez a hó, mint amennyire én blogíró vagyok. Pár nap és térdig fogunk gázolni a lucsokban és sárban, mindenki összecsapkodja magát és másokat egyaránt, a patyolatban örülnek a sok új ügyfélnek, az üzletekben pedig bevetnek minden vevőcsalogató trükköt a karácsonyi hajrában, hiszen már hó is esett, mindjárt itt az ünnep, satöbbi, kérem a mi kasszánknál fizessen, mert minden bevételből egy százalékot a guatemalai vegetáriánus árváknak juttatunk, és még így is olcsóbbak vagyunk, mint más üzletek. Én meg mehetek órákra, most, ahol érzésem szerint újfent rajzszakkör lesz.

(t idővel később)

Nahát. Szépen összegyűlünk az előadóteremben, próbálom a fülemet visszaszoktatni a viszonylagos csendhez, amelyhez a metánbuszon utazva nem volt szerencsém. A metánbusz ugyanis három jellemzővel bír:
- alacsony padlószint a kényelemért,
- gázmotor a zöld jövőért,
- sátáni hangok a kipufogóból a fílingért.
Tehát ülünk az előadóban, megérkezik Sanyi is, dumálunk, elsírom neki az életemet, az idő meg már csak olyan, hogy telik. Elhaladunk a mágikus húsz percen túlra, a többség összepakol és hazamegy. Mi még várunk. Háromnegyedig. Én elmegyek következő óra előtt a Malomparkba, ahol majdnem egy órát bámészkodok csak úgy, vagyis körülbelül húszszor annyi időt nézelődök, mint amennyi a négy darab újraírható DVD bezsákolásához feltétlenül kellene. Majdnem vettem egy gamepadet is, de aztán mégsem, ugyanis kettő darab volt mindössze a polcon. Ezek közül az egyik a mintadarab, amit naponta legalább huszan fogdosnak és nyomogatnak izzadó tenyérrel, vagyis esélytelen; a másiknak meg nem volt a dobozában telepítőlemez, vagyis esélytelen. Láttam megint az egérfelhozatalt is, és megint alig akartam belenyugodni, hogy rajtam kívül mindenki a vezeték nélküli, lézeres, sokezer dpi-s, százgombos, triplagörgős, extrasimulós modelleket keresi, amelyek vételára emiatt rögtön a hétezer plusz tartományba esik. Én pedig b*sszam meg, minek nekem az a rohadt zsinór... A pénztárnál cselesen kikerülöm a valamilyen felmérést végző kiscsajt - fél pillanatra fordult el, én meg véletlenül pont akkor száguldottam tova -, az utcán pedig ismét megcsapja orromat az első havazás illata. Persze majdnem elkések gyakorlatról, bár még van két hiányzási lehetőségem, amit gyakorlatilag ha akarok sem tudok kihasználni, mert már nincsen hátra két óra. Prímán telik az idő megint, sztupynak pedig boldog születésnapot innen, most, és még ezen kívül is sokat. Nagy nehezen belépek az iWiW-be, ahol kemény négy ismerősöm van eddig, bár még másokat nem is igen kerestem. És sikerül elföldenünk a gépet is, a Netscape annyira elkezdett böngészni, hogy egyrészt rögtön tíz címsora lett, másrészt az ablak maradék, látható részében az Emacs volt látható, illetve a tálcán csücsülő óra, processzorterhelés-jelző és minden más mutató percekig mozdulatlanná dermedt. Így hét teljes percen át 13:36 volt, valószínűleg ez az év leghosszabb perce. Éppen rágyújtottam volna, hogy "hol van az a reset, úgy kivágnám a rezet...", amikor az óra átváltott 13:43-ra, az Emacs buffertúlcsordulást jelzett, a Netscape pedig további négy címsorral lett vastagabb.

Hazajöttem, kajáltam, takarítottam, telefonáltam, megint kajáltam, kajálás közben telefonáltam, telefonálás közben kajáltam. Az SQL-házi feladat, mint olyan, nem túlságosan vonzó elfoglaltság, mégis belekezdtem. Jelentős előrelépés ugyan nem következett be a mini információs rendszer létrehozásának mérföldnyi hosszúnak tűnő vadcsapásán, de legalább annyival tisztába jöttem, hogy mit nem tudok azok közül, amit tudnom kellene. A Winamp pedig végleg lelepleződött: most már száz százalék, hogy idegi csatolásokkal rendelkezik, ugyanis ültem itt a nagy csendben eddig, majd megkívántam az Overboardot, és a Winamp elindítása után a véletlenszerű lejátszás harmadiknak dobta be. Azért csak harmadiknak, hogy ne annyira legyen gyanús. De engem nem ver át ilyenekkel, nem ám...

552. Depeche Mode - Never let me down again (Groovy wax mix) [Rose remixes vol.1]